Virágok helyett egy barát sírjára
Levelet kaptunk a New York-i Tarasz Sevcsenko Tudományos Társaságtól, amelyben SZERHIJ PANYKO értesített bennünket arról, hogy 2010. március 30-án elhunyt egykori barátja és diáktársa, IVÁN MIHAJLIK.
Távozott körünkből Iván Mihajlik.
„Mindenkinek szabott ideje van, és nincs rá befolyásunk” – ezekkel a szavakkal zárta telefonbeszélgetésünket 2010. január 24-én Iván barátom, akivel közel félévszázada kötöttünk barátságot ifjúkorunk kedves városában, Ungváron. Bár az intenzív kemoterápia hónapjai alatt Iván egyetlen percre sem veszítette el derűs optimizmusát és a rá annyira jellemző öniróniát, ez alkalommal a kék égbolton sötét felhők kezdtek gyülekezni. Számomra Iván már mindörökre egyik legközelebbi hozzátartozóm marad. Az ilyen közeli hozzátartozókhoz az ember sokéves szünet után is bármikor becsengethet minden előzetes egyeztetés vagy bejelentés nélkül.
Ez alkalommal Iván hangja egyre gyengébb lett, elmondta, hogy az utolsó napjait éli… Én, a jóbarát sohasem gondoltam arra, hogy ez egyáltalán bekövetkezhet, hiszen úgy éljük a mindennapjainkat, mintha időtartalékaink korlátlanok lennének, és a halál csak másokat érhet utol. Sajnos, nem így van. A rák a legrettegettebb sírásó.
… A szüleink révén – akik szerettek jókat beszélgetni egymással – ismerkedtünk meg. Kezdetben Iván számára nem volt túl izgalmas egy nála három évvel fiatalabb fiú barátsága. Aztán a vidéki, ungvári középiskolában érettségizett fiatalember első nekifutásra felvételt nyert a moszkvai Lomonoszov Egyetem mérnök-matematikus karára. A felvételire szorgalmas önképzéssel készült, nem volt sem magántanára, sem pedig protekciója. Akkoriban már jó szívvel osztotta meg velem egyetemi tapasztalatait. Nekem ugyan nem sikerült a nyomdokaiba lépni, de a barátságunk megerősödött. Szünidőben hosszú órákig „kiskapuztunk”, úszkáltunk a híres „csatorna” vizében Nevicke mellett, udvaroltunk a medikáknak a népszerű táncesteken, de a leginkább a Kárpátok erdei ösvényein barangoltunk. Barangolásainkról elsőként a Szinatórium hegygerinc jut az eszembe. Egyébként talán egyetlen olyan meredélye és ösvénye sincs az ukrán, szlovák, magyar és román Kárpátoknak, amelyeket Iván nem járt volna be hátizsákkal a hátán. A fiaival együtt szenvedélye volt a túrázás. Emlékszem Iván színészi képességeire is: amatőr egyetemi előadásokon kitűnően alakította Isaac Newton szerepét, Einstein szerepében pedig az Ungváron közismert elméleti fizikus, Lomszadze volt a partnere.
A pangás éveiben Iván családja kitelepült édesanyja szülőhazájába, Magyarországra (a háború alatt kárpátaljai fiúhoz ment feleségül, majd követte a férjét annak munkahelyére, Ungvárra). Bárhová vetette is Ivánt a sors az Ung partjáról, barátságunk sohasem szakadt meg. Iván egész életében matematikát tanított, tanulmányokat és tankönyveket írt. Publikációival utat nyitott a matematikai alapoktatás hagyományoktól eltérő, modern módszereinek, és ami talán még ennél is fontosabb: filozófiailag értelmezte a matematikától távol állómás tudományágak és reáltudományok matematikai alapvetését. Ebből a szempontból nagy, pótolhatatlan veszteség érte a matematikatudományt.
Példamutató keresztény volt, saját kezűleg építette fel szerény, de otthonos családi házát a Budapest közeli Vácott, felnevelt és kitaníttatott három csodálatos fiút, mindig odaadóan gondoskodott asszonyáról, Margitról, aki hosszú, súlyos betegség következtében a karjaiban halt meg, amiben csak tudott, segített a rokonoknak, barátoknak, minden jóakaratú embernek. Fiai – Péter, György és Gábor – megörökölték édesapjuk minden jó tulajdonságát, hetekig tartottak ügyeletet a számukra legdrágább ember halálos ágyánál.
Lélekben odaadó ukrán hazafi volt, ebben az édesapa, Jurij Mihajlik – a Kárpát-ukrajnai időszak ungvári gimnáziumi tanára – nyomdokaiba lépett. Ukrán érzelmei tovább mélyültek az egyetemi évek alatt a Lvovból érkezett diáktársak hatására. Akkoriban, Iván előadásában hallottam először Olzsics sorait. Ez abban az időben történt, amikor egyetlen iskolai oktatási programban sem tettek említést a kitűnő ukrán költőről. Később módomban állt nyomon követni, milyen aktívan kapcsolódott be Iván a budapesti és váci ukrán közösség életébe, és gratulálhattam neki, amikor beválasztották az Ukrán Országos Önkormányzatba.
Őszinte keresztény hite, lelki gazdagsága, baráti hűsége – ezek azok a jó tulajdonságok, amelyek mindörökre megőrzik őt emlékezetünkben. Ezek adnak teljes képet a kedves barátomról és kortársamról, Iván Mihajlikról. Fogadja őt kegyelmébe a Mindenható, és százszorosan viszonozza minden földi jócselekedetét.
Szerhij Panyko
