07. 04. Péntek
Tegnap megyek az utcán, úgy kettő-három fele. Amikor egy 55 év körüli asszonyka elkezd magyarázni nekem valamit. Hallgatom… Magyarul. Hogy sokáig ne erőlködjön, ne magyarázza el, mit akar, tisztességtudóan félbeszakítottam: „I don’t speak Hungarian, I’m sorry”. Erre ő rögtön bocsánatkérően elmosolyodott, és elváltak útjaink. Persze, járok-kelek ilyen szépen, fekete szemüvegben, hogy lehetne nem megszólítani! Viccből végighallgathattam volna, mit mondd, hogyha aztán megérti, hogy egy fikarsznyit sem értettem, és fölöslegesen erőlködött. De jól nevelt vagyok: egyből a tudtára adtam J

Esténként odakint szép lámpák világítanak sárga fénnyel, nagyon szép, és ezen kívül – tisztaság van és zöld. Az utcákon senki, az autók zaját sem hallani (Felsőállomás utca – egyirányú utca, itt csak az egyik irányba mennek az autók). És általában nagyon megfontolt a közlekedés. A város nem nagy, kicsit kisebb, mint Csernyivci, ez a térképen is látszik. A sok utca és autó ellenére, annyira ki van találva a közlekedés szabályozása a lámpákkal. A nagy és széles Rákóczi úton nyugodtan át lehet kelni, autó szinte sehol. Ebédidőben és este is – egyformán.

És az utcák, kedvesem, nagyon szűkek, keskeny járdákkal (általában a járdákhoz képest – ez már ismerős volt számomra, és először akkor láttam ilyet, amikor anyámmal Csernyivcibe mentünk 2000-ben). Az épületek színesre vannak festve, sokszínűre, és elsősorban meleg tónusúak, egymás után… És ezek az utcácskák mindamellett még kanyargósak is. Állsz, nézed az utcát, és 30 méter után – nem látsz tovább: az utca elkanyarodik… Gyönyörű!

De ez történelem, és most ezeket az utcácskákat, ha valaki akarná, sem tudná megfordítani, vagy úgy irányítani, hogy egyenesek legyenek. Ez történelmileg van így, mint ahogy a városok elhelyezkedése is – a folyó mellett vagy az útkereszteződésnél.

Ki mondja meg az útkereszteződésnél, melyik út vezet haza? Ki mutatja meg a boldogsághoz vezető utat? Kanyarog, mint a hegyi utak a borostyánnal benőtt magas sziklák között, vagy lehet, hogy az egész egyáltalán nem ilyen pátoszos, ahogy én elképzelem.

Pécsett az utak valóban nagyon meredekek. Pécs – magaslaton van.

De az út tiszta, rossz gondolatoktól mentes. Akkor, ha a boldogsághoz vezet. Valamiért eltűnik, mint a zene, ami épp felcsendül a sarokban. Eltűnik, mint a hűs és a kellemes érzés egy forró napon, mint az angyalok éneke a boltívek alatt, mint a fényjáték a köveken, amikor lemegy a nap.
Amikor eltűnik a fény, minden könnyű lesz és végtelen. Fentről és lentről előbújnak a könnyed angyalok és elvisznek a világosság forrásához… Amikor eltűnik, úgy érzed, mintha Karácsony lenne… vagy mint a mesében (ami egyértelmű).

Felmentem a hegyre, majdnem az égig… És még azt mondják, hogy nincsenek csodák! Az utak olyan meredekek… Az volt a Szőlő utca, aztán az Ilona, aztán az István utca – ez már az alja, hála Istennek! Ami meglepett – egy idő után észrevettem, hogy megelégedéssel tölt el a ritmus. A házak ritmusa. Ház, ház, ház, ház, ház, ház… Köztük – nincs sem udvar, vagy kert, de még hézag sem. Csak egy kis tér van beépítve – a kapuknak vagy kertajtóknak… Elmondták, hogy Spanyolországban vannak ilyen udvarocskák – a házak közepén, mint egy kút. Lehet meztelenül napozni! És mindenhonnan zárt. Helyenként virágos és takaros ablakok, valamint időről időre műanyag ablakok is megjelennek. Éppen kánikula volt, ezért nincsenek kint emberek, az ablakok pedig a hideg megtakarítása céljából csukva vannak.
Előfordult, hogy a házak között volt egy-egy üres telek. A házak újépítésűek, vagy vannak a régi város épületei. A munkások egyenruhában vannak… azaz valami cég épít valakinek… Részleteket nem tudtam meg. Aztán lefelé haladva észrevettem egy fehér áradatot. Gondoltam mész, homok, cement, lehet, hogy az építkezési vakolatból lefolyt valami és az aszfalton nyomot hagyott. Viszont nincs macskakő. Azokban az utcákban, amik a hegyre mennek, azaz azokban, amiket az előbb említettem, nincs egyetlen macskakő sem, de még egy kövecske sem. Talán a házakban. De itt aszfalt van… Igazi aszfalt.

A magyarok, valószínűleg szerelmesek a virágokba. Nagyon sok párkányon van – muskátli. Nem is értem, hogy marad meg ilyen hőségben! Ezért nincsenek emberek – ugyanúgy, mint nálunk, ebédidőben elbújnak a forróság elől. Csak egy-két turista lézeng, és az is a központban, a szép nevű Kálvária utcában. De föl a hegyre, ahol felejthetetlenül szép, nem mennek. Minek is odamenni, ahol egy király, pasa vagy bíboros sem élt vagy járt. Számukra sokkal érdekesebb a központ – a templomot vagy a mecsetet megnézni. Emlékszel, kedvesem a viccre? Az újgazdag oroszokról, akik a Louvreban térképpel és filctollal járnak: „igen, itt már jártunk”, - és kipipálja. „De itt még nem voltunk… menjünk, jelöljük meg”.

Tovább ereszkedem lefelé… Kálvária, Káptalan… „Káptalan – a múzeumok utcája”, - hirdeti a tábla magyarul és angolul. És itt tényleg egymást érik a múzeumok… de nem megyek be, várok pár napot, hátha lesz valaki, akivel be tudok menni, mert egyedül tehetetlen vagyok. Semmit sem tudok meghallgatni, sem elolvasni. Csak nézni. De nézni ezen kívül is van mit.

…És bemegyek a főtérre (Széchenyi tér). És akkor rám tekint egy ismeretlen külsejű öreg épület… (aztán rájövök, hogy ez az Inner City Parish Church = Belvárosi Plébánia).  Látom, hogy a turisták bemennek – ezek szerint egyszerű halandóknak is szabad. Bemegyek. A bejáratnál három nő szuvenírekkel, négyzet alakú belső tér, tégla, padok. Lassan, mint a strandon, odamegyek a padokhoz és leülök. Érződik a török szellem, az idő és az észlelés. Itt már észreveszem a török grafitrajzokat a falakon.
Itt biztosan rendkívül erős az energiamező… ha a terem négyzet alakú… úgy emlékszem tanultam az egyetemen bioenergetikából… hozzáadom a megérzésem… és kijön egy jó kis keverék energiatudományból. Tehát: a falak megtörik – a fény, a hang, a rezgés, az energia, a légmozgás – áramlását, egyszerűen megtöri egymás után… az energia felhalmozódik, megsokszorozódik… ahogy az elektronok szaladgálnak az atomban – körben… és nekünk csak meg kell állni, vagy leülni, vagy repülni… és beszívni az energiát, ami itt fogad.
Szól az orgona. Lehet, hogy az ébreszti ezeket a gondolatokat?

És vissza – az én Felsőmalmomba. Útközben veszek fagyit, ugyanattól a lánytól, akitől tegnapelőtt. Ugyanazt kérem: „citrom”. Visszakérdez: „egy?” Helybenhagyom: „egy!” És persze mosolygok, hiszen ő is szélesre húzza a száját.
Leülök a Magyar Nemzeti Színház előtt, nyalom a fagyit. Körülöttem egy papírdarab sincs (az eladó a fagylaltot gondosan körbetekerte szalvétával). Lehet, hogy ilyen gondolatok közepette vadembernek látszom… De ez tetszik… Ez a fagyi, a mosolygó lány, az emberek a színház lépcsőjén és a magyar hőség.

Már merülnek az elemek a fényképezőgépemben, így ürügyet találva, haza ballagok.

20 órakor hallom, hogyan üt az óra, múlik az idő. De hol üt…?

07. 05. szombat
Itt teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem érzem az idő múlását… biztos mindig így van, amikor távol az otthontól és a munkától, pihen az ember.
Itt még Bachot is hallgatok, orgona, három körül. Ez Belső-Mongóliába repít engem…

Képzeld kedvesem, kefir helyett vettem – tejfölt… Ki volt képes azt kitalálni, hogy magyarul úgy mondják „tejföl”, de a kefir, – az magyarul is kefir, mint nálunk?! Mivel sok kefirt iszom, ezért most a hűtő egyik polca tele van tejföllel J
Vettem banánt. Felismertem a fekete foltokról.

A városban nagyok sok a turista. Ahogy látom az utcán, a többségük minden bizonnyal – otthon megülni nem tudó, jókora európai nyugdíjjal bíró mamika. Minden nap fotózzák a várost, és mindegyikük ugyanazokat a dolgokat… Csoda, hogy a dolgoknak ez még nem fárasztó! De lehet, hogy fárasztó, és egyáltalán nem boldogok, hogy világra jöttek? Átkozzák a napot, amikor az építész kitalálta a terveiket, és amikor lerakták az alapkövet? Nyöszörögnek, hogy az emberiség beszennyezte az aurájukat, és lelküket kőszívű emberek lelke tölti meg? Ábrándoznak a múltról és mosollyal a bajszuk alatt (de hol is van az épületek bajsza…) emlékeznek a régi szép időkre, amikor még nem volt mű utcai világítás, vízvezeték és zaj? Bálványozzák az orkánokat? Földrengést idéznek elő? Csöndesen sóhajtoznak, és nem fáradnak bele ebbe a nyomásba? Kellemetlenül hunyorognak a fényképezőgépek vakuinak kereszttüzében? És én igazán megértem őket…
Ezek a turisták… Mintha csodákat fényképeznének le, valami újat, érdekeset és rendkívülit. De igazából – minden csak ismétlődik napról napra. Ugyanazok a látószögek, érzések (gyönyörködés, érdeklődés, édes sóhajtás, a kéz már nyúl a kamera után, az ujj lenyomja a gombot – és kész is!), mindennap – ugyanazok a dolgok történnek. Minden turista – mint az iskolások – öntudatlanul érzékelik a dolgokat, és ahogy tanulták, majmolják egymást. És a dolgok a tudatukban klónozódnak – és egy klónt hazavisznek magukkal. Ott aztán keretbe foglalják vagy bekerül egy stócba. Éljen és köszöni, hogy életet leheltek bele!
Oh, milyen nehéz egyszerre turistának, és nem-turistának lenni! Neked élményekre van szükséged, és erre elmész lefényképezni a turista látványosságokat! Pedig… Ha átsétálsz a főtéren, rögtön méz illatot érzel… És akkor eszedbe jut a dácsa (szerk.: nyaraló) apám a méhekkel, aki megnézi a keretet, keresi a királynőt vagy a dolgozókat a mézzel, bátyám, aki menekül a méhek elől, hadonászik a maga által készített fáklyával és felgyújtja a saját fején lévő varázskalapot, anyám, aki négyfelé osztja köztünk a körtét – az utolsót a tavalyi termésből. Így van valami rusztikus ebben a balkáni-magyar urbanizmusban…

Meglátogatni egy számodra új várost és megtalálni benne saját magad…

Esténként itt még csöndesebb és kellemesebb. Bele kell szeretni ebbe a városba.
Amíg jártam az utcákat, besötétedett és kigyúltak a fények. Elmentem a téren a Nemzeti Színház előtt. Fagylalt. Játszik egy zenész. Nem tudom milyen hangszeren, hangzásában hasonlít a mandolinra, de egy kicsit más a formája, talán spanyol. A zenész kalapban van. Szünet nélkül játszik, hol zsidó motívumokat, hol spanyol, skót, klasszikus olaszt, hol számomra ismeretleneket. Lehet, hogy valamilyen magyar népdalokat. Habár… Nem hiszem, hogy a magyar népdalok egzotikus hangzásúak… De itt – minden lehetséges (semmi sem lehetetlen)!
A téren két szökőkút van, kis alacsonyak, nem úgy, mint másutt. Színházi stílusúak. Egyik oldalon egy színész, a másik oldalon – egy színésznő. Szinte egymással szemben ülnek és lábuknál tör elő a zene… Elnézést, a víz. De csak nappal tör elő, mert most – este – nem. Most csendben hever a lábaiknál, hallgatja a gazdái lélegzését, fülel, hogy hall-e valami szuszogást… Itt az ideje aludni…
Hűvösebb lett. Szellő. Szél. De nincs kevesebb turista. Talán több is van, mint ebédidőben a hőség miatt. Hallani a nyelvek zaját. Nem lehet hallani egyértelműen. De nem is próbálkozom vele. Mert szerintem kellemesebb a zene, a vízcsobogás és különböző szavak keveredését hallgatni. Lehet, hogy ezt az értelmetlen nyelvet az agyam azon féltekéjével érzékelem, mint a zenét?
Ideje hazamenni. Holnap sütni fog a nap. Amíg a térdemen ákombákommal írok, amit csak én értek, feltámad a szél.

Nem felhők takarják az eget,
Nem folyók öntik el a partot,
Ez Osztap a laptoppal
Leült dalt írni.
A gondolatai felkúsznak a fára,
Szürke farkasként a földön,
Gyors röptű sasként az égen,
 A magyarok hírnevét,
És szavait az internet küldöm,
És boldog,
És nevet,
És mosolyog,
A Tesóm,
Körbenézett – sehol semmi,
Csak ott a hegyen két tölgyfa áll.

07. 06. vasárnap
Megjelent egy hirdetés. Magyarul, természetesen. A júliusi rendezvényekről. Szemmel láthatóan kulturálisak. Ülök és félóra alatt le is fordítom. Szótárral, világos.
Kiderül – régi magyar táncok is lesznek.
De a legérdekesebb nem a tánc, hanem a nyelv… a nyelv! És az esetek…olyan, mint a zene… inessivus... superessivus… annessivus… sublativus, ablativus, illativus, adessivus, és végül a kedvencem – elativus. Huh.
Van-e kiút, kedvesem?!
Mutasd az utat a fény felé a kaffkai alagútból!
00)))))))

üldöz a vonat

07.07. hétfő
Meséltem már neked az itteni épületekről… De mesélek még. Mert itt minden annyira szép, meseszerű, csodálatos és kedves, hogy…
Minden háznak van saját udvara, az átjárót nagy ajtók zárják el. Az ajtókon – csengők (elektromosak, igaz… de ha igaziak lennének, már tényleg olyan lenne, mint a mesékben).
Akaratlanul is arra az öreg alapokra gondolok, amik nálunk Csernyivciben vannak… Ez most egyáltalán nem patriotizmus… De utálattal gondolok rá! Aszott és vén örökéletű vegyes zsidó származású aggastyánok élnek Csernyivci magas falai között, a házakat nem újítják fel, és majd összedőlnek ezek a dohos építészeti büszkeségek. Nemsokára velük együtt omlik össze.
De itt, Magyarországon, a régi ház – az büszkeség! Minden épület, átjáró, kijárat és bejárat, közös garázs helyiség, kapufeljáró, - az itt mind tiszta, gondozott, világos, csillogó fogantyúkkal. Kellemes itt…

A bankjegyeik olyan nagyok, kedvesem, mint a római fürdők. Minek ekkora pénzeket csinálni? Pénzérme van – 5-től 100 forintig, és nagyon nehezek. Az ötforintos olyan nehéz, mint a mi fém hrivnyánk…
Így amikor az utcán fúj a szél, nem félek otthonról kimozdulni! J

Érdekes, hogy hogyan tudok a bevásárlás, főzés, mosás és takarítás mellett, még veled is beszélni és naplót írni…

Az a pár frázis, amit ma hangosan kimondtam (hogyha nem számolom, hogy magamban beszéltem a szobában, amire persze nem emlékszem, mert nem is akarok ilyen fontos és önmagában értelmetlen dolgokat megjegyezni) az az „aha” volt, csukott szájjal a szupermarket pénztáránál, és este az a néhány szó fagyi vásárlás közben a Nemzeti Színháznál.
Önkéntelenül mondtam, hogy „aha”, mintha egész életemben ezt a nyelvet beszéltem volna, kijelentő módban, „ahá”-ul (vagy „aházva” – össze kell állítanom egy szótárt a saját szavaimból, vagy egy tezauruszt). A pénztárnál a hölgy a detektorral megszámolta az árukat és megmondta a végösszeget. Biccentettem egy picit és azt mondtam „aha”, ki sem nyitva a számat. Majd odaadtam a pontosan kiszámolt összeget. Milyen kár, hogy a hölgy nem tudta meg, hogy én milyen csodálatosan tudok beszélni, főleg billentyűzet és toll segítségével…
Ha anyukám hallotta volna ezt a történetet, megkérdezte volna, hogy honnan tudtam, mennyit kell fizetni. Talán ilyen jól értem a magyar nyelvet? És én meg büszkén, mint a gyerek az édesanyjának, azt válaszoltam volna, hogy leolvastam a tábláról. Anyukám pedig azt mondaná: „Jaj, de üüüügyes vagy…” De nem csodálattal, nem bosszankodva, hanem egyszerű anyai büszkeséggel, hogy a gyermeke már ezt és ezt tudja… és már tudja ezt mondani… és azt csinálni… és már nagyfiú… külön ágyban alszik anyucitól és apucitól… és nem pisil be… Ejha, milyen rendes gyerek – mondanák azok, akik ezt a szülői ömlengést hallották volna.
Másrészt. Nem erről.
A mai beszédem második része – a fagylaltos bódénál az eladóval zajlott. A lány, feltehetőleg, már megismert. Mert amikor odamentem (és szinte egyenes odamentem a padtól, ahol közel 10 percig üldögéltem), rögtön mondta „Hallo!” Mit csinál itt, ha nem mosolyog?... Amikor megkérdeztem, hogy milyen íze van annak a fagyinak, aminek az a neve, hogy „Kóla”, azt felelte, hogy nem tudja, mert egyáltalán nem szereti a kólát. Így megígértem neki, hogy elmondom milyen, amikor megkóstoltam. Fogtam a fagyit és odébb mentem egy padhoz. Egy másikhoz, mert azt már elfoglalták, ahol eddig ültem.
Tehát. Ez az, amiről szó van. Összesen ez a két momentum volt, amikor ma beszéltem. Ha ez így megy tovább, akkor elfelejtek ukránul és angolul beszélni, ha már nem tanulok meg magyarul… Biztos Tarzan is így érezte magát, amikor a civilizált emberek közé ment… De ez ilyen. Lehet, hogy az én esetemben ez nem is veszteség… J

Tudod, kedvesem, úgy hiányzol… Járkálok ide-oda, ahova akarok, azt csinálom, amihez kedvem szottyan… Nyelvet tanulok. Angolt… Mert azt hamarabb megtanulom (felfrissítem, amit gimnáziumban és az egyetemen tanultam). Viszont míg a magyart megtanulom, az igen messze van…
Már sok mindent sikerült megnéznem… De tudod… Van egy fura érzésem… Mintha tetszene itt nekem… De ez természetes… Ezek a kis házacskák… A cserepekkel… A különböző színű muskátlik sűrű homlokzata a párkányokon…  A díszítések mindenütt… Félek, hogy itt tartózkodásom idejének végére, tele lesz a hócipőm…

Még korábban is élveztem ezt (na, valld be magad, végre valld be) az életet, az életet magát… Minek tömték a fejemet az egyetemen bürokratikus posztszovjet rossz szokásokkal? Miért kellett nekem mások vallomása, mások ízlése, amikor én egy igazi Bika vagyok, és azt csinálom, ami jólesik???
És most megkapom a kitüntetést ezért az önálló életért – egyedül élek.
Körös-körül rengeteg ember, de köztük és köztem, van néhány fal. Az első – és legvastagabb – a személyes (egyáltalán nem akarom, hogy akármilyen ismeretlen beleavatkozzon az életembe; és mivel itt senkit sem ismerek, így senkinek sem kell beleártani magát abba, amihez semmi köze). A második fal, ami néha könnyen leomlik, - a nyelvi fal (ha akarom – itt az emberek között is néma maradok). A harmadik fal – a kultúra. Ez igazából nem is fal, hanem tér, mert ezen (ellentétben az előzőekkel) – nem kelsz át. Nem lehet átmászni a másik oldalra, csak nézni lehet vagy történeteket hallgatni róla (tanúsítják mások, akiket soha sem hallgattam). Itt született – hát itt is marad.

A Nemzeti Színház előtti téren. Ugyanaz a zenész játszik. Ugyanazok az emberek. Lehet, hogy mások. De, mint emberek – ők is homo sapiensek. Ők is fagylaltot esznek (a bódénál hol áll a sor, hol eltűnik, és nem is tudom, fogalmam sincs, hogy mitől gyűlik, és egyre gyarapodik a sor…). Megint este van. Amikor bementem a Király utcába, akkor az elejénél, a Széchenyi téren észrevettem szintén egy zenészt, de nem húros, hanem fúvós hangszerrel. Valami utazós-cowboyosat játszott. De a húrokon, - igazi DON JUANI-spanyol zene. És ott még nappal volt, de itt már éjszaka.
Itt, a szökőkút mellett, a térdemen írok és senki sem zavar.
Mezítlábas kisfiú háromkerekűjével körbetekeri a teret. Az anyukája és barátnője egy padon ülnek.

Nem csobog a víz, hanem elterül a színész és színésznő lábainál.
A zene változik.
Megyek fagyit enni.
Függöny.