Dnyeszteri sellő a szabad Magyarországon

A Dnyeszteri sellő megjelenését számtalan esemény és objektív folyamat előzte meg mind Ukrajnában, mind pedig Nyugat-Európában.

1. Milyen körülmények ösztönözték a Ruszka trijca (Ukrán triász) közreműködőit az új minőséget jelentő Dnyeszteri sellő almanach kiadására?
2. Miért éppen Magyarországon látott napvilágot az almanach, és milyen szerepe volt ebben Jakiv Holovackijnak?
3. Jakiv Holovackij néprajzi kutatásai Galíciában és Magyarországon, s azok helye a Dnyeszteri sellő almanach kiadásában.
4. Mennyire bonyolították a helyzetet a cenzúra okozta gondok, és mi lett a sorsa a Dnyeszteri sellő fennmaradt példányainak?

„Próbára tettem képességeimet a ruszi nyelven, mint az anyanyelvemen, amely különbözött a moszkvaitól és az egyházi szlávtól, és szerettem volna megalapozni a fejlődését, s ennek révén pótolni irodalmi nyelvünk hiányosságait”. (Idézet abból a jegyzőkönyvből, amely Venedikt Levickij cenzornál készült, és Saskevics vallomását tartalmazta.)
A Dnyeszteri sellő ugyan galíciai talajban gyökerezett, de ötvözte a Dnyeperen túli térség kultúráját és alkotásait is. Saskevics a Dnyeszteri sellő előszavában utal Kotljarevszkijre, Hulak-Artemovszkijra, Kvitka-Osznovjanenkora és Makszimovicsra. 
Törvényszerű, hogy az Ukrán triász felhasználta az elődök ismereteit. Ivan Holovackij Saskevicsről írt visszaemlékezéseiben említette, hogy amikor az ukrán könyvek után kutatott, véletlenül rábukkant Ivan Kotljarevszkij Aeneis-ére (1809-es, nem teljes kiadás) és Makszimovics ukrán dalgyűjteményére (1827). „Ez a két kiadvány egyszerűen szárnyakat adott neki, Saskevics boldogan vette tudomásul, hogy megtalálta azt, amit oly régen keresett, meglátott egy élő fordítást, és megfogalmazta a nagy célt: létrehozni a ruszi délvidék tiszta nemzeti irodalmát, és ehhez a célkitűzéséhez élete végéig hű maradt”. (Aratási koszorú a ruszinoknak, Bécs, 52-53. old.)
Elképzelhető, hogy Saskevics, miután kizárták a lvovi szemináriumból (1830. február 21.), önállóan képezte magát az egyetem és az Osszolinszkij intézet könyvtárában, majd rádöbbent, hogy elengedhetetlenül szükség van Galíciában az írásbeliség reformjára, hiszen a szláv világban már lényegesen magasabb szinten volt az irodalom (idézzük fel Safarik, Dobrovszkij és Vuk Karadzsics műveit).
A szláv nyelv és irodalom minden tájnyelvet figyelembe vevő történetében (1826) Safarik fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy az ukrán Galícia és Bukovina történelmi-nyelvi szempontból „terra incognita”, azaz teljességgel ismeretlen terület. Az ehhez hasonló következtetések is ösztönözhették az Ukrán triász tagjait.
A szláv országokon végigvonuló kultúra-megújító mozgalmak, többek közt a varsói felkelés is nagyban hozzájárult a nyugat-ukrajnai újjászületéshez. „A közismert lengyel hazafiság kezdete példaként szolgált, és az ukrán hazafiság kezdeteit, az ukrán nemzet irodalmi, idővel pedig politikai újjászületésének kezdetét jelentette”. (I. Franko: Művek, 16. köt.)
Markijan Saskevics megérezte, hogy elérkezett az idő, amikor már nem lehet hallgatni és várni. 1833-ban szervezte meg azt a csoportot, amelynek kezdetben csak Vahiljevics és Holovackij volt a tagja. Ironikusan Ukrán triásznak nevezték őket. Később azonban nemcsak az elválaszthatatlan hármast, hanem Saskevics egész csoportját illették ezzel a névvel.
A csoport programjában a helyesírási problémák mielőbbi megoldása állt az első helyen. A XIX. század 30-as éveitől kezdve, egészen a 80-as esztendőkig Galíciában éles vita zajlott a helyesírás körül. Néhány galíciai író és tudós a lengyel – latin – ábécé bevezetése mellett kardoskodott. A Dnyeszteri sellő összeállításakor Saskevics megértette, hogy az ábécé és a helyesírás kérdését haladéktalanul meg kell oldani, ugyanis a cirill írásmód régi formájában nem felel meg a kor követelményeinek.
Saskevics 1836-ban írt két munkája mintegy utat tört a Dnyeszteri sellő almanachnak. A cirill és a latin ábécével foglalkozó vitacikke előkészítette a talajt ahhoz, hogy a népesség elfogadja a helyesírási reform szükségességét. Ugyanezt a célt szolgálta az Olvasókönyv kicsiknek című munka is.
Hosszas viták után a fonetikus helyesírást lehetővé tevő, megreformált, polgári cirill ábécé alkalmazása mellett döntöttek. A példát Vuk Karadzsics szerb helyesírási reformja szolgáltatta. Még néhány betűt is onnan vettek át. Az Előszóban maga Saskevics hívta fel erre a figyelmet: „Mondjunk néhány szót e könyvecske helyesírásáról. Szeretnénk megtudni, végül is hol van a valódi helye a mostani nyelvnek. Éppen ezért tartottuk magunkat a következő szabályhoz: Írd – ahogy hallod, olvasd – amit látsz”. (R. D. V.)
A Dnyeszteri sellőnél alkalmazták először a módosított ábécét, azaz a galíciai irodalom először mutatkozott be ukrán nyelven.
Joszip Lozinszkij a latin ábécé híve volt. A Sellő kormányzati betiltását támogatandó azt állította, hogy már csak a helyesírás miatt is tűzre kellett volna vetni.
A vita és a helyesírás okozta gondok késztetnek bennünket arra, hogy alaposabban körüljárjuk, miért éppen Budán adták ki a Dnyeszteri sellőt.
A „polgári” kiadás Lvovban egyszerűen fizikai lehetetlenség volt. Ezt maga Vahiljevics is megerősítette 1836. december 13-án Pogogyinnak írt levelében:„A kötetet Budára, egy magyarországi városba (Petrovicsnak) küldtem nyomtatásra, mert nálunk nem áll rendelkezésre polgári betűkészlet”.
Egyáltalán nem volt másodrendű az a tény sem, hogy Magyarországon sokkal kedvezőbbek voltak a kiadás feltételei. Itt működött a szláv – elsősorban szerb – újjászületés egyik központja (Szerbszka Matica, 1826, Szerb Krónika, 1825). A magyar cenzúra liberálisabb is volt, és a kötet összeállítóinak elsődleges célja a lvovi cenzúra megkerülése volt.
…Saskevics 1837. június 14-ei, a Sellő budai kiadását illető meghallgatásának jegyzőkönyvéből:
Kérdés: Milyen szándék vezérelte önöket a kötet kiadásakor, miért nem itt, hanem Magyarországon, az ottani cenzúra engedélyével adták ki?
Válasz: Arra gondoltam, hogy később majd más szellemi munkát is kiadok, de előbb szerettem volna megismerni az emberek véleményét írásomról, hogy a későbbiekben figyelembe vegyem azokat. Az, hogy a könyvecskét Magyarországon nyomtatták ki, kizárólag az anyag gyűjtőjének, Holovackijnak az akarata volt. Ott szervezte meg a kiadást, ahol olcsóbb volt. Ami a cenzúrát illeti, figyelembe vettük azt is, hogy ha nem külföldön adjuk ki, hanem az Osztrák Államban, ugyanazzal a cenzúrával kell számolnunk, mint idehaza”.
Amint látjuk, Saskevics válasza elég világos, ám nem felel meg a valóságnak. Saskevics nagyon jól tudta, hogy a magyarországi cenzúra sokkal liberálisabb, mint a lvovi vagy a bécsi, amit Holovackijhoz intézet szavai is igazolnak: „Ha az ukrán könyvet nem tudjuk kinyomtatni Lvivben, elvisszük Bécsbe, ha ott sem engedik Isten színe elé, akkor nem marad más, mint a szabad Magyarország”. A „szabad” kifejezés alatt Saskevics a magyar cenzúrát értette.
A lvovi cenzor megkérdezte még, ki készítette a kötetet és válogatta a népdalokat, illetve kinek a költségén és ki vitte a Sellőt Magyarországra.
Saskevics a következőket válaszolta: „A kötetet nem én állítottam össze, hanem Jakiv Holovackij elsős teológushallgató, akinek több cikket adtam oda. Ő továbbította az ottani cenzúrának, ő szervezte meg a nyomtatást, és vállalta a költségek egy részét.”.
Ha hiszünk Jakiv Holovackij leveleinek, akkor számos eltérést tapasztalhatunk az azokban leírtak és Saskevics vallomása között. Holovackij szerint a kiadás költségeiért Saskevics felelt, aki 20 dukátot kölcsönzött Ivan Avgyikivszkij plébánostól, de a kiadások nagyobb részét Mikola Verescsinszkij kolomijai iskolaigazgató, a galíciai újjászületés mecénása fedezte.
Úgy gondoljuk, hogy a Triász tagjai megállapodtak abban, hogy Holovackij felvállalja a Dnyeszteri sellő összeállítását és kiadását, hiszen pesti utazását és a kiadóval való kapcsolatának tényét nem lehetett eltitkolni.
Végül is, milyen szerepet játszott Holovackij az almanach budai kiadásának folyamatában?
1831-ben Jakiv Holovackij beiratkozott a Lvivi Egyetem filozófia karára, 1834 őszén pedig Pesten folytatta tanulmányait. Ivan Holovackij testvérének írt levele utal a magyarországi tanulmányokra: „Akkoriban, amikor búcsút vettünk a Téli víznél, őszre fordult az idő, a Nap pihenni tért… te pedig egyedül, mint az ujjam, kendőbe kötött néhány ronggyal és csizmával – mindösszesen ennyivel – pénzed sem sok volt – nekivágtál a világnak. Az Isten azonban gondodat viselte, és kézen fogva vezetett szlovák barátaid között… a széles, hömpölygő Dunán át. Kollár atya gondoskodása megvalósította az álmaidat… ekkor szilárdult meg erkölcsi tartásod”.
Pesten hamar barátságot kötött a szláv újjászületés élharcosaival, Kollár Jánossal, Kurelaccal és Pavloviccsal.
Elnyervén a szerb közösség bizalmát, komoly barátságot kötött Hrihorij Petroviccsal, aki jogot és közgazdaságtant tanult, tagja volt a szerb elitnek (apja orvos volt) és a cenzor barátságát is élvezte. Ezek az emberek barátként fogadták az ukrán diákot, és bevették maguk közé. „A velük töltött idő – írta fivérének 1841-ben – életem legboldogabb időszaka volt, azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a fiatal szerbekkel, horvátokkal és szlovákokkal Pesten töltött időt”. Egyébként akkoriban sok ukrán diák tanult a pesti egyetemen, virágzott a diákélet, szabadabban lehetett gondolkozni, ami a legfontosabb volt számukra. „Pesten fővárosi körülményeket találtunk, az egyetemi rendtartás sokkal szabadabb volt. Az irodalom professzorok – magyar hírességek – a saját jegyzeteikből tanítottak”. (J. Holovackij visszaemlékezéseiből. 1885)
Jakiv Holovackij egy esztendőt – 1834-1835 – töltött Pesten. Az egyetem elsőéves hallgatójaként beutazta az országot, és néprajzi anyagot gyűjtött az itt élő ukránokról. Még Pesten megállapodott egy ukrán nyelvű könyv kiadásáról. Hazatérve részletesen beszámolt Saskevicsnek a Sellő magyarországi kiadásának lehetőségéről.
Holovackij tisztázta Petroviccsal a reális lehetőségeket, és az idő rövidségére való tekintettel gyorsan összeállították a kötetet, megváltoztatva annak eredeti – Hajnal – címét (a korábban a cenzúra által betiltott kiadvány címe), és eszközöltek néhány, nem túl jelentős változtatást. 1836. szeptember 4-én Holovackij elküldte a kéziratot Petrovicsnak, október 6-án egy Nagy nevezetű magyar cenzor engedélyezte a nyomtatást. Az almanach még annak az esztendőnek a decemberében meg is jelent, bár a megjelenés dátuma 1837.
Idézzük fel V. Kopir cenzor 1834. június 21-én, Bécsben kelt véleményét a Hajnal almanach kéziratát illetően, amelynek tartalma – a címén kívül – tulajdonképpen nem változott: „Galíciában több mint 2 millió ukrán él, Magyarországon is vannak vagy egy millióan, akiknek a dialektusukon írott mű örvendetes és elfogadható lesz. Ugyanilyen fogadtatásra számíthat a 6-7 millió, hasonló dialektust beszélő oroszországi ukránok körében is. Végeredményben 9-10 millió emberre gyakorolhat hatást”.
A továbbiakban a cenzor következtetései kitérnek a várható oroszországi, illetve lengyel értelmiségi körökből érkező reakciókra. A végeredmény ismert: a kiadást betiltani. Így, a helyi cenzúra megkerülése okán került a Dnyeszteri sellő kézirata Magyarországra. Nagy valószínűséggel nem véletlenül került a Dnyeszteri sellő cím alá a címlapon a következő: Ruthenische Volks – lieder – Rutén népdalok. Az almanach megérdemelten sorolható a kor legjobb ukrán népdalgyűjteményei közé.
Az Ukrán triász tagjai nagyon is tisztában voltak azzal, milyen szerepe van a népi bölcsességnek a kulturális újjászületésben. Az Ukrán triász prioritásként kezelte a folklór gyűjtését, lejegyzését és elemzését, a hagyományos, anyagi és szellemi kultúra megőrzését – a nép nyelvének, történelmének és mindennapi életének megismerésével összhangban. A csoport tagjai az ukrán népköltészet és néprajztudomány szempontjából rendkívül nagy és értékes munkát végeztek. Az Ukrán triász nemzetismereti tevékenységében a legnagyobb és legjelentősebb szerepet Jakiv Holovackij játszotta. Markijan Saskevics csoportjában Jakiv Holovackij volt az, aki lelkesen támogatta a „menjünk a nép közé” felhívást, és a barátai közül elsőként kelt útra, hogy megismerje azt, amit szerinte egyetlen könyvből sem lehet kiolvasni, azaz a népet és kultúráját közvetlenül „a forrásnál” kell tanulmányozni, és ott kell összegyűjteni a kincseket.
Utazásai során nemcsak a hagyományos hétköznapi élet alkotásait gyűjtötte egybe, hanem igyekezett megszervezni helyben is a gyűjtőmunkát, bevonva ebbe a papokat és más írástudókat. Történelmi dokumentumként szolgál Holovackij és Mihajlo Lucskaj – a korszak legnagyobb, mára már elfeledett kárpátaljai ukrán tudósa, a térség első ukrán nyelvtanának (1830) és ukrán templomi prédikációinak szerzője – találkozójának leírása. Holovackijnak köszönhetően Galíciában és Kárpátalján elindult egy elég jelentős nemzetismereti mozgalom. A Holovackij és elvbarátai által gyűjtött anyagok értékes néprajzi publikációk alapját képezték, kezdve a Dnyeszteri sellőtől egészen az 1863-ban kiadott, A Galíciai Magyar Rusz népdalai alapműig. Jelentős szerepet játszott Holovackij a szertartási énekek gyűjtésében és elemzésében, amelyeket „a népköltészet virágainak” nevezett. Holovackij Galícia, Észak- és Kelet-Magyarország számos vidékén sok szertartási éneket, kolindát, stb. gyűjtött. Sokat tett a lírai dalok, humoros és ugrató nóták gyűjtése és tanulmányozása tekintetében is. A leginkább a történelmi dalok és balladák érdekelték. Holovackij nemcsak hatalmas gyűjtőmunkát végzett, hanem a lényeget tekintve az első komoly kutatója volt a történelmi daloknak és balladáknak a nyugat-ukrajnai és az északkelet magyarországi térségben. 1832-től egészen 1840-ig járta ezt a vidéket. Beszámolt Kárpátalja fontosabb városairól, Ungvárról, Munkácsról és Husztról. Írt a sóbányászatról, vásárokról, a Kárpátokon át vezető kereskedelmi utakról, a huculok életmódjáról, a kárpátaljai fennsíkok szépségéről. Hatalmas néprajzi és népköltészeti anyagot gyűjtött össze Kárpátaljáról. Jakiv Holovackij tulajdonképpen hozzálátott a téma rendszeres és sokoldalú tanulmányozásához. Minden szláv népnél a népművészet, elsősorban a népdalok iránti fokozott érdeklődéssel indult a nemzeti újjászületés folyamata. A Dnyeszteri sellőt szerkesztői négy fejezetre osztották: Népdalok, Fogalmazások, Fordítások, Régmúlt.
A népdalok nem véletlenül állnak az első helyen, hiszen a könyvecske felét megtöltik. A Dnyeszteri sellő bebizonyította, hogy számos azonos dalt énekeltek Galíciában, Magyarországon, sőt még Kelet-Ukrajnában is. Bizonyítékul szolgált ehhez a Saskevics által megszerkesztett változata a Jaj, Fagy, Fagyocska, te dicső kozák kezdetű dalnak, amelyet szinte mindenhol énekeltek, bizonyítván, hogy a népköltészet nem ismer határokat.
A Saskevicsek családfájának tanulmányozása során kiderült, hogy akkor, amikor Budán megjelent a Dnyeszteri sellő, Anton Saskevics, Markijan fivére éppen katonai szolgálatát töltötte. Az almanach megjelenésekor 20 esztendős volt. 1850-ben feleségül vette Berics Juditot, egy ismert szerb hazafi leányát, és hat gyermekük született. Kapitányi rangban, 1875-ben halt meg. Markijan Saskevics fia, Volodimir levelezéséből tudjuk meg a következőket: „Nagybátyám Budán él, ahol szép vagyonnal rendelkezik, amely három kőházból, borospincékből, villából, veteményesekből, stb. áll”. Ebből arra következtethetünk, hogy nemcsak egyedül Jakiv Holovackij működött közre a Dnyeszteri sellő kiadásánál. Minden valószínűség szerint a szerbekkel jó kapcsolatokat ápoló és sok baráttal rendelkező Anton Saskevics is részese volt az almanach kiadásának.
A Hajnal és a Dnyeszteri sellő almanachoknak a cenzúra útvesztőiben megélt megpróbáltatásait elemezve M. Hrusevszkij hajlik arra, hogy az okokat az osztrák kormány gyanakvó megközelítésében keresse, hiszen elég gondot okozott az osztrákoknak a lengyel nemzeti mozgalom, így az ukrán közélet megélénkülésével összefüggésben újabb nehézségektől tartott. Gyanakvással fogadtak minden, pánruszizmusra utaló jelenséget, mondván: a galíciai ruszinok Oroszországhoz vonzódnak. Venedikt Levickij cenzor valószínűleg ezért írta az elkobzott példányra, hogy „damnatur”, azaz „betiltattatik”.
Az almanach megpróbáltatásai az elkobzással még nem értek véget. 1838-ban a Dnyeszteri sellőt többször is átadják a cenzúrának utólagos vizsgálat és betiltás céljából. Ezt bizonyítja a magyarországi Helytartó Tanács 1838. február 20-án kelt utasítása: „Felső utasításra megbízzuk a zágrábi főiskola vezérigazgatóját, hogy vesse alapos cenzúra alá a Dnyeszteri sellő című munkát, és a vizsgálat végeztével véleményét továbbítsa a végső döntést meghozóhoz”.
Pontosan 160 esztendővel a Dnyeszteri sellő megismételt cenzúrázását követően, 1998. február 20-án a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület hivatalosan felavatta az almanach emléktábláját.
A magyar állami levéltárban megtaláltam Pavlo Nedoklunyszkijnak, a görögkatolikus könyvekkel foglalkozó cenzor helyettesének és a királyi cenzúra hivatalnak a levelét. A levél dátuma 1838. június 6., azaz több mint egy évvel a Dnyeszteri sellő megjelenése után íródott. Tekintettel arra, hogy az almanach Ausztriában felkerült a tiltott könyvek listájára, Nedoklunyszkijnak ellenőriznie kellett a könyv tartalmát, és igazolni, hogy átesett az előzetes cenzúrán. Nyilvánvaló, hogy a lvovi cenzúra az osztrák cenzorok révén azt szerette volna elérni, hogy Magyarországon is tiltsák be az almanach terjesztését.
Nedoklunyszkij alcenzor válasza a következő volt: „A Dnyeszteri sellő című munka, amelyet a Királyi Egyetemi Nyomda adott ki, szerzője pedig a Lvivben élő Jakiv Holovackij, a megjelenés előtt cenzúrázva volt, és semmi olyan nem találtatott benne, ami kiadásra alkalmatlanná tenné”. A továbbiakban a munka leírása következik. A levél végén Nedoklunyszkij még egyszer hangsúlyozza: „A cenzúra véleménye szerint ez a mű sem az államnak, sem az egyháznak, sem pedig a társadalom erkölcsének kárt nem okoz, éppen ezért szerzője maga rendelkezhet vele”.
Itt jutunk el ahhoz a pillanathoz, amikor világossá kell tennünk ennek az egyedülálló kiadványnak a további sorsát.
1837 áprilisában Hrihorij Petrovics elküldte Lvivbe a példányok nagyobb részét (800 példányt). A maradékot helyben árusították. A Szerbszkij narodnij liszt (Szerb Népújság) áprilisi számában üdvözölte a Dnyeszteri sellő megjelenését, egyben tájékoztatta az olvasókat, hol és mennyiért szerezhetik be a könyvet. Ha hihetünk Holovackij megismételt közlésének, miszerint az almanach ezer példányban jelent meg, úgy 200 példány maradt „szabadlábon”. Saskevics kihallgatási jegyzőkönyvében 800 Budán kiadott példányról esik szó, s ezt az állítását hivatalosan senki sem cáfolta. Saskevics valószínűleg arról az elkobzott 800 példányról tudott, amely a lvovi Szent György templom pincéjében vált az enyészet martalékává.
Nem elhanyagolható az a kérdés, hány példány kerülte el az elkobzást, hiszen itt arról van szó, milyen hatással volt a Dnyeszteri sellő a kulturális folyamatra, és elsősorban az ukrán irodalom fejlődésére.
Petrovics leveleiből tudjuk, hogy néhány példányt elküldött Bécsbe, Prágába, illetve Zimonyba. Egy kisebb mennyiséget a kiadás helyszínén, Budán vásároltak meg.
Ivan Holovackij, Jakiv Holovackij irodalmi tevékenységet folytató fivére 1841 augusztusában Pesten járt, és a következőket írta: „H. Popovicstól magamhoz vettem a Dnyeszteri sellő 170 példányát. Nem tudom, hogy ez-e az összes, ami Petrovicsnál volt. Írd meg, mi a további teendőm. Arra gondolok, hogyan lehetne átjuttatni a határon”.
Úgy tűnik, hogy Holovackijnak sikerült a könyvek egy részét átjuttatni. Minden esetre Galíciában is felbukkant a Dnyeszteri sellő. Ivan Franko például valahol azt írta, hogy gimnazista korában, titokban Verhradszkij professzortól kapta a betiltott almanachot, illetve Sevcsenko költeményeit.
Mai ismereteink szerint jelenleg a világon 40 példány található a Dnyeszteri sellőből. Az Egyetemi Könyvtárban a Petrovics által adományozott példányt őrzik. Ezt az eredeti példányt 1997-ben találtam a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtárának archívumában. Jelenleg a Dnyeszteri sellő 7 példányáról tudunk: a Budán, 1837-ben megjelent eredeti, továbbá hat másodnyomat: 1910, Ternopol, 3 Kijevben készült fakszimile (1952, 1972 és 1987), 1961, Philadelphia és 1987, Winnipeg.
A Dnyeszteri sellő a megpróbáltatások ellenére, némi késéssel bár, de eljutott az olvasókhoz, többek között az ukrán értelmiséghez, és teljesítette küldetését: útjára bocsájtotta az új ukrán irodalmat Ukrajna nyugati térségeiben, és ennek már senki sem tud ártani.