Miért nehéz közös, és miért könnyű nemzeti történelmet írni?

A mai napig nem készült el az a tanári módszertani segédkönyv, amelyet a múlt év novemberére ígért Dmitro Tabacsnik ukrán oktatási miniszter.  
A „közös tankönyv” megírásának késedelmére nemrég adott magyarázatot Alekszandr Csubarjan akadémikus, az Oroszországi Egyetemes Történettudományi Intézet igazgatója. Elmondta, hogy eddig minden olyan kísérlet „óriásit bukott”, amely egy középutas, kompromisszumokra épülő történelemkönyv összeállítását célozta: „Képtelenség megírni egy ilyen tankönyvet – a lengyelek és a németek már 20 éve próbálkoznak – mindhiába”.
Arról van szó, hogy a történelem, mint tudomány egy adott közösség értékrendjéhez és érdekviszonyaihoz kötődik. Ez pedig a történettudomány olyan általánosan elfogadott felfogása, amely érinti a történészeknek egy adott közösség és értékrend iránti elkötelezettségét.
Ha a történészek, mondjuk nem franciák, németek vagy valamilyen más náció képviselői lennének, hanem cocker spánielek, akkor bizonyára egészen másképp nézne ki a világtörténelem.
Ukrajna története a legtermészetesebb módon ukrán szemszögből írható meg. Oroszországból nézve egészen más lesz az ukrán történelem. És fordítva.
A saját történelmüket ismerő ukránok szempontjából I. Péter moszkvai cár zsarnok volt és szadista, aki lemészároltatta Baturin, Lebegyin és még több tucat ukrajnai város és falu teljes civil lakosságát, felszámolta a Zaporozsjei Szicset, bűnös módon megölette a kozák sztarsinát (parancsnokot), aki gyermekgyilkos, templomromboló és trónbitorló szentségtörő komédiás volt. Orosz nézőpontból ennek pont az ellenkezője igaz: I. Péter volt a cár, aki Moszkoviából komolyan vehető európai államot alkotott, legyőzte a svédeket, aki lendületesen és bátran igyekezett legyőzni Moszkovia elmaradottságát, ablakot nyitott Európára, és felvette a harcot az avítt szokásokkal.
Ami pedig igazán érdekes, mind az ukrán, mind pedig az orosz nézőpont igaz. A tényekhez ragaszkodó, de az események szabad interpretálását is megengedő történettudomány szempontjából ez normálisnak tekinthető.
Vagy beszéljünk például Ivan Mazepa hetmanról, akire az orosz történetírás úgy tekint, mint aki megszegte a cárnak tett ígéretét. Ukrán szempontból pedig olyan ember volt, aki a döntő pillanatban Ukrajna és az ukrán nemzet iránti elkötelezettségét helyezte mindenek fölé.
Az ukrán identitás számára Mazepát árulással vádolni olyan, mintha Stirlitzet vádolnánk Németország elárulásával.
E két nézőpontot csak úgy lehetne megbékíteni, ha vagy az ukránok, vagy pedig az oroszok lemondanának saját identitásukról, illetve ha sikerülne megegyezni egy harmadik nézőpontban.
Mostanában divatos az egyetemes, nyugatinak is mondott emberi értékek felől közelíteni a történelemhez. Azaz, „a szabadságra és a boldogságra való törekvést” tekinteni az emberek alaptermészetének.
Az oroszoknak, természetesen nincs ínyükre ez a fajta megközelítés. Történelmileg ugyanis úgy alakult, hogy államuk gyakran került a tirannus szerepkörébe, a tirannusok pedig sohasem voltak tekintettel az emberi értékekre. Ezért nevezik Oroszországban gyakran „a középszer embereinek” az utóbbiak iránt elkötelezetteket.
Ez az egyik oka a közös, vagy csak megközelítően azonos történelemszemlélet lehetetlenségének.
Az orosz elit egy jelentős hányada elvi síkon is elképzelhetetlennek tartja, hogy más népeknek is joguk van a saját, nemzeti érdekeik képviseletére, és az ezeket az érdekeket védelmező hősökre.
Ebben a koordinátarendszerben a hőstettek csak a Kreml érdekeinek szempontjából értékelhetők.
Egy ilyen rendszerben a szavak nem arra valók, hogy magyarázzák a helyzetet, vagy elősegítsék a kölcsönös megértést. Sokkal inkább az ellenfél földbe döngölését szolgálják.
Ukrajnának le kellene mondania saját nézőpontjáról, ha tető alá akarna hozni egy, Oroszországgal közös történelemkönyvet. Végső soron le kellene mondania a létezés jogáról.
Nyilvánvaló, hogy ez nem mehet végbe botrányok nélkül. A jelenlegi kormány vagy őslény szerepre kárhoztatva, a bolsevik párt történetével a zsebében fogalmazza meg önmagát, vagy pedig szemlesütve elfeledkezik magáról az ötletről is.
A kormány nyilvánvalóan nem készült fel az utóbbira, ezért választotta a sunnyogást: eltüntetett a gyerekeknek szánt tankönyvekből olyan fontos eseményeket és személyeket, mint Kruti, a Holodomor, Mazepa, Baturin, stb.
Jellemző, hogy eközben az államfő nem átallja kijelenteni, hogy „a történelmet nem a politikusok, hanem a történészek írják”. Ezzel szöges ellentétben áll Tabacsnik mondata, mely szerint „ő személyesen olvasta át a tankönyveket”.
Említésre méltó, hogy Tabacsnik elismerte: szociológiai adatokat hamisított. Most pedig a gyerekek oktatása körül bábáskodik.
A fontos témák elhallgatása a történelemhamisítás évszázados gyakorlata. Alekszandr Herzen, „az orosz forradalom előhírnöke” így írt erről: „Az orosz kormány – pozitív jövőkép híján nem a jövőt, hanem múltat festi szebbé”.
Olekszandr Dovzsenko ukrán filmrendező vallotta naplójának: „Ukrajna volt a világ egyetlen olyan országa, ahol az egyetemeken nem tanították az ország történelmét, ahol a történelem megismerése tiltott, ellenséges és ellenforradalmi cselekedet volt. A földgolyón nincs még egy ilyen ország…
Senki sem akart történelem szakra jelentkezni. A fiatalok csak kényszerből választották ezt a szakot. A professzorokat éves rendszerességgel letartóztatták, a diákok pedig tisztában voltak azzal, hogy a történelem megismerése útlevél a halálba. És még mi a történelem? A történelem a nemzet szellemi erejének és képességeinek közös nevezője”.
A szovjet korszakban használatos tankönyvekből egyáltalán semmit sem tudhattunk meg Ukrajna történetéről, hacsak a legyártott traktorok számát és a pártkongresszusok dátumait nem tekintjük történelmi eseménynek.
Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban évente több tízezren kaptak történész diplomát anélkül, hogy a legcsekélyebb ismeretekkel rendelkeztek volna annak az országnak a történelméről, amelyben éltek és tanultak.
A Szovjetunió története pedig maga volt a megtestesült önimádat és a „fehér foltok” elegye. „A halottakról vagy jót, vagy semmit” elve uralkodott.
Ezek nem történelemkönyvek, hanem a történelmi események elrejtésének eszközei voltak. Valami ehhez hasonló törekvésnek vagyunk a tanúi napjainkban is.
Rendelkezésünkre áll azonban a történelemhamisításnál erősebb fegyver – a történelmi igazság. Az igazság nyelvezete pedig roppant egyszerű-
Bizonyos külföldi személyiségek, nem tudni mi okból, de gátlástalanul feljogosítva érzik magukat arra, hogy megmondják Ukrajnának, mint gondoljon magáról.
A régmúltban a bizánci császár akarta elmagyarázni Szvjatoszláv fejedelemnek, mi számára a hasznos, és mi nem. A fejedelem felháborodottan utasította vissza a „jó tanácsokat”. Nagy valószínűséggel ez volt az egyetlen helyes cselekedet.
Ne legyenek illúzióink, a tankönyvek csonkítása a jövőben is folytatódni fog. Egy nemzetet úgy lehet megsemmisíteni, ha megölik az emlékezetét.
Göbbels, a náci Németország egyik vezető politikusa mondta, hogy elegendő egyetlen nemzedéket megfosztani a történelmi ismeretektől, és ez a nép kiszolgáltatott tömeggé válik.
A mai próbálkozásoknak az a célja, hogy Ukrajnát sérülékenyebb állapotban érjék a külső hatások, hogy csökkenjen a polgárok védelmi képessége, hosszú távon pedig ezzel egyenes arányban csökkenjen az életképességük. Az átformálás végső célja: akarat nélküli, bárki által büntetlenül püfölhető „bokszzsákká” változtatni az ukránokat.
Az ukrán kormány képtelen nyíltan és őszintén közölni az ukrajnai szülők és gyerekek millióival, hogy az ukrán történelemre a Kreml tornyairól kell letekinteni, ezért folyamodik különféle „megkerülő hadműveletekhez”.
Azt javasolják többek között, hogy hagyják ki a tankönyvekből „a nemzet közös érdeke” fogalmat, a nemzeti felszabadító mozgalmak hőseinek erkölcsi megítélése pedig kerüljön egy szintre az árulók és hitszegők megítélésével. Ez pedig talaját vesztetté tenne bármilyen történelmet.
El akarják hitetni az ukránokkal, hogy lehet élni saját haza nélkül is, és a szomszédoknak tett, merkantilista érdekeket szolgáló politikai engedmények nagyon is jól illeszkednek a „sokszínű igazság” rendszeréhez.
Az oktatási minisztérium koncepcióiban a történelem „antropológiai” felfogását erőltetik. Íme, így ír erről egy kormány közeli történész: „Véleményem szerint az iskolai történelemoktatásnak inkább antropologizáltnak, mintsem heroizáltnak kellene lennie. Ebben az esetben lehetne egyformán elfogadható mind Luhanszkban, mind Ivano-Frankovszkban, mind pedig Odesszában vagy Szumiban.
A mostani hazai tankönyvek kizárólag az ukránoknak az államiságért folytatott küzdelméről szólnak, az „államalkotáson” kívül semmi másról nem esik bennük szó.
Végeredményben a gyerekek a valuji körlevélen és a hatini kozák hőstetteken kívül semmi olyanról nem tanulnak, hogy mikor haladt át az ukrán sztyeppén az első gőzmozdony, vagy mikor jelent meg az ukránok asztalán a cukor”.
Ahelyett, hogy a gyerekekkel megismertessék a nemzet véráztatta történelmét, napjaink kultúrkomisszárjai olyan információkkal látnák el őket, amelyeket legfeljebb keresztrejtvények megfejtéséhez használhatnának.
A történelem több egyszerű dátum- és adatgyűjteménynél. Az angolok azt mondják, hogy a történelem egyetlen lapja felér egy logika tankönyvvel. A történelem nem engedi, hogy feledésbe merüljenek az új nemzedékek számára hasznosítható tanulságok, a történelem lényegét tekintve az élők, a holtak és a még meg nem születettek szövetsége.
A múlt emlékezete segíti a jelen jobb megértését, segít megtalálni a helyünket a világban, és világosabban tervezni a jövőnket.
A történelem megtanítja az embert arra, hogy értékelje és példaképnek tekintse a jót és elvesse a rosszat. Ezzel szemben az emlékezet hiánya lehet talán a fő oka minden történelmi kataklizmának és kudarcnak.
A történelem szívesen ismétli önmagát, különösen akkor, ha nem okultunk a múlt tanulságaiból.
Az egyes embernek és a nemzetnek birtokolnia kell az elődök nehéz munkájával és vérével szerzett tapasztalatokat, hogy ne ismételje meg a saját és mások hibáit. Az angol mondás szerint, aki ismeri hazája történelmét, már nem mondható butának.
Ezzel szemben az ukránoknak azt ajánlják, hogy mondjanak le hőseikről. Az így nevelkedő diák felnőttként gerinctelenül megadja magát minden külső behatásnak, nem tekinti kötelességének a Haza védelmét. Mindenre találni fog magyarázatot. Elmondhatja, hogy „én is szeretem Ukrajnát, csak a magam – áruló – módján”.
Mindemellett kétségbevonhatatlan tény, hogy a történelem feladata a tájékoztatás, nem pedig a belemagyarázás.
Hősöket kreálni ugyanolyan káros, mint hallgatni az igazi hősökről. Az ilyen kísérletek hamis felhangot adnak magának a történelemnek. A történelmi kitalációk lejáratják a történelmi igazság értékeit, azok óriási építő erejét.
Az orosz birodalom és a Szovjetunió kitalálta a saját történelmét, mostani örökösei pedig nem tudják, mihez kezdjenek ezzel az információs társadalomban, ahol pillanatok alatt lelepleződik minden hazugság.
Napjaink Oroszországában napvilágot látó egyes publikációk és néhány magas rangú politikus nyilatkozatai a finn kötődést emlegetik, mintegy előkészítve a talajt a szlavofil paradigma lecseréléséhez.
Ez utóbbi ugyanis nemhogy megválaszolatlanul hagyja Oroszország identitásának kérdését, de mára már politikailag is kiüresedett, hiszen a szláv nemzetek többsége a NATO és az EU tagja.
Íme, hogy ír erről Kai Murros finn kutató: „Erősen foglalkoztat az a tény, hogy a finnek és az oroszok valójában egyetlen hatalmas nemzet tagjai…
A finn-ugor eredet elismerése segíthetne az oroszoknak más szemmel nézni a saját identitásukra, és remélem, hogy ez a folyamat természetes és szerves módon fog végbemenni, mert én valóban megértem, hogy a „homo sovieticushoz” hasonló mesterséges identitások nem sokáig létezhetnek, és végül erkölcsi összeomláshoz vezetnek.
A finn-ugor eredet elismerése a lehető legjobb  módon erősíthetné az orosz identitást, és az idegen értelmiségiek által megalkotott mesterséges képződményt felválthatná egy természetes módon kialakult önkép, ami a nemzet önmagával való megbékéléséhez vezetne”.
Ahogy az emlékek nélküli ember is teljesen tanácstalan, úgy a történelmi emlékezetétől megfosztott nemzet is történelmi tévedéseinek megismétlésére ítéltetett.
Az eredeti ukrán történelmi forrásmunkák viszont még mindig arra várnak a hazai levéltárakban – hogy  az európai, orosz és török levéltárakról ne is beszéljek –, hogy valaki fellapozza őket.
A ma élő ukrán történészeknek már nem kell tartaniuk azoktól az akadályktól, amelyekkel „a közös történelem írói” találták szemben magukat. Nem kell megoldhatatlan feladatok megoldásával bajlódniuk, nem kell elnyerniük idegen kormányok tetszését úgy, hogy közben ne tűnjenek ostobának, hazugnak és nemzettársaik ellenségének.
Egy ukrán történelemkönyv megírásához csak annyit kell tennünk, hogy alaposan meg kell ismernünk minden hiteles forrást, odafigyelve arra, mit jelentett egy-egy történelmi esemény maguknak a részvevőknek, és mit Ukrajnának és népének.

Olekszandr Palij történész