№5(109)
szeptember-október
2010 év

Kölcsönvett történelem

Az ukránok sohasem törődtek bele, hogy megfosztották őket hazájuk igazi nevétől, a Rusztól. Már Nagy Román korától kezdve az összes Halics-Volini fejedelmet „Orosz föld”, vagy „az egész Orosz föld” fejedelmének és urának nevezték, pecsétjeiken pedig a „Rusz királya” felirat szerepelt.
Bohdan Hmelnyickij hetman a katonai iratokon és a diplomáciai levelezésben „az egész Rusz urának”, „orosz teljhatalmú egyeduralkodónak” nevezte magát.
A XVIII. században egy zseniális politikatörténeti kötet – A ruszok története – látott napvilágot, amelyben egyértelműen megerősítést nyert a Rusz ukrán karaktere. Az ukrán kozákok a kijevi fejedelmek konstantinápolyi hadjárataihoz hasonlították a XVI. – XVII. században vezetett isztambuli hadjárataikat.
Az ukrán kozákok úgy vélték, hogy a Rusz elnevezés egy szarmata törzstől, a roxolánoktól származik. Ez a törzs Közép-Ukrajnában, Kijevtől délre élt a Krisztus előtti I. évszázadban. A térségben olyan folyónevekkel találkozhatunk, mint Rosz, Roszava, Rosztavica, Rutec, stb.
Tarasz Sevcsenko írásaiban Oroszország vonatkozásában sohasem használta a Rusz, de még a Rosszíja kifejezést sem. Minden alkalommal Moszkovscsináról írt. Az ukrán nyelvben az oroszokra vonatkozóan a „rosszijanin” – oroszországi – kifejezés használatos, ezzel szemben mindarra, ami a középkori kijevi államhoz kötődik, a „ruszkij” szót használják.
Következésképpen, az ukrajnai elit mindig is tisztában volt azzal, hogy a moszkvai hatalom manipulált a fogalmakkal.
Ha Oroszország, mondjuk, mától fogva Kínának nevezné magát, vajon jogot formálhatna a Ming dinasztia örökségére?
Másrészt viszont a diplomáciai levelekből az is kiderül, hogy a XIII. századi Szmolenszket és Novgorodot „orosz földként” említik.
Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy Volodimir Monomach idősebbik fiának, Nagy Msztyiszlávnak az utódai jobbára Ukrajnában, illetve a Kijev fennhatósága alatt álló Szmolenszkban és Novgorodban uralkodtak.
Szmolenszk és Novgorod a külkapcsolataiban nyilvánvalóan a Kijevhez kötődő dinasztikus kapcsolatokat kívánta igazolni ezzel a hivatkozással.
 Ezzel szemben magában a Ruszban sem Szmolenszket, sem pedig Novgorodot nem nevezték sohasem Rusznak. 1154-ben Jurij Dolgorukij fejedelem az unokaöccsét, Rosztiszlávot küldte Szmolenszkbe ezekkel a szavakkal: „Fiam, ugyan kivel is tarthatnám meg a Rusz földjét? Hát veled. Utazz hát oda”.
1173-ban, amikor a Rosztiszlávicsoknak javasolták Kijev és a környékbeli Bilhorod és Vishorod elhagyását és a Szmolenszkbe költözést, a krónikák feljegyezték, hogy „a Rosztiszlavicsok nagyon aggódtak, hogy elveszíthetik Rusz földjét”.
Amikor Izjaszláv Msztyiszlávics kijevi nagyfejedelem 1148-ban megérkezett Novgorodba, hogy a fia által vezetett novgorodiakkal együtt támadják meg Dolgorukijt, a kijevi nagyfejedelem a következőket mondta a novgorodiaknak: „Nos, testvéreim, fiam, értem küldtetek, mert megaláz benneteket a rokonom,  Jurij. Ellene jöttem, hátrahagyva Rusz földjét”.
Ugyanebben az esztendőben, amikor a kijevi és novgorodi seregek megtámadták Szuzdalt, a krónika világosan különbséget tesz a novgorodiak s a Rusz között: „És ettől kezdve elküldték a novgorodiakat és a Ruszt, hogy kirabolják Jaroszlavlt. És megérkeztek a novgorodiak és a rusziak rabolni, és gazdag zsákmánnyal tértek meg Jaroszlavlból”.
Egy 1141-es keltezésű krónikában olvashatjuk: „És midőn Szvjatoszláv (Olhovics) menekült Novgorodból a fivéréhez Ruszba, Vszevolod eleibe küldte az embereit”.
Ami pedig a nyelvet illeti, a jelenkori orosz nyelv lényegesen közelebb áll a bolgárhoz, mint a szomszédos népek – az ukrán, a fehérorosz és a lengyel – nyelvéhez. Az orosz és az ukrán nyelv között olyan jelentős a távolság, hogy az oroszországi oroszok általában nem értik az ukrán nyelvet.
Ennek az lehet az oka, hogy az orosz nyelv nem az ősi szláv dialektusokra épült, hanem jobbára a helyben lakó finnugor eredetű népesség által használt, az egyház és a hatalom által alkalmazott egyházi szláv nyelvre.
Az egyházi szláv nyelv megteremtése köztudottan a két bolgár szerzetes, Cirill és Metód nevéhez kötődik, akik a bolgár nyelv szoluni dialektusára építették a keresztény felvilágosodás szolgálatába állított nyelvet.
Volodimir Monomach kijevi nagyfejedelem jól ismerte az egyházi szláv nyelvet, gyermekeihez írt intelmeiben azonban nem nélkülözhette azokat a kimondottan ukrán kifejezéseket, amelyek hiányoztak az egyházi szláv nyelv szókészletéből.
Az Igor ének Ukrajna első írásos említésének esztendejében született. Nagy valószínűség szerint ukrajnai lakos írhatta Ukrajnában történt eseményekről egyházi szláv nyelven, ami a latin nyelv szláv analógiájának is tekinthető, de az elbeszélő költeményben számos olyan kifejezést találunk, amelyek hiányoznak az egyházi szláv nyelvből.
  Visszarion Belinszkij, a XIX. században élt orosz irodalomkritikus írta az Igor énekről: „Nyelvezetében van valamiféle lágyság, ami egyes jelenkori kisorosz dialektusokra emlékeztet a túlzott mértékben előforduló torokhangokkal és a többes szám harmadik személyben jelenleg használatos ige lágyjel végződéseivel.
Az Ének délvidéki eredetére azonban a leginkább a népélet leírása utal… A mű alkotója egyértelműen a kortárs szemével láttatja a Dél-Ruszban élő emberek poétikus és emberséges szellemiségét, az olyan emberekét, akik még nem találkoztak a tatár hódítások kegyetlenkedéseivel, és távol állnak az Észak-Ruszban élők brutalitásától és durvaságától.”
A krónikákban először 1187-ben jelenik meg az Ukrajna kifejezés. Ebben az esztendőben született az Igor ének is. Az Ukrajna kifejezés 12 – 15 évszázadon át történő alkalmazása az irodalomban arra enged következtetni, hogy a szó a „fejedelemség, a „föld” szinonimája volt.
Az Ukrajna kifejezés „a mi fejedelemségünk”, „a mi földünk”, „a mi országunk” fogalmakat fedte. A „krajina” szó a mai ukrán nyelvben is országot jelent.
Az „ukrainyanin” (ukrajnai lakos) kifejezés már a XIII. században is előfordult, később az „ukrainec” fogalom honosodik meg. Ezeknek a szavaknak a jelentése: „földi, honfitárs”.
Itt említeném meg, hogy az Ukrajna meghatározást orosz és fehérorosz térségekre is használták egykoron: Rjazanyi Ukrajna, Rosztovi Ukrajna, stb. Olvashatunk lengyel fejedelmekről is, akik a galíciai és volini hadjárataikból „Ukrajnájukba”, azaz saját fejedelemségükbe tértek vissza.
Az Ukrajna tulajdonképpen a Rusz újkori, fiatalabb megnevezése. A Rusz pedig Ukrajna ősi neve.
Ukrajna nevének kettőssége tipikusnak mondható, és inkább tekinthetjük szabálynak, mintsem kivételnek. Franciaországot egykor Galliának, Spanyolországot Ibériának nevezték. Az angolszász hódításokat megelőzően a mai Nagy-Britannia egyszerűen Britannia volt, később Albionnak, majd Angliának nevezték, ma pedig egyszerre használja mindkét elnevezést.
Kína minden dinasztiaváltáskor nevet is változtatott. Oroszország nemrég még Szovjetunió volt, korábban Moszkvai Cári Birodalomnak, még korábban pedig Szuzdalnak és Zalisszjának nevezték.
Ma már kimondhatjuk, hogy kizárólag a kijevi, perejaszlávi és csernyigivi fejedelemségeket tekinthetjük Rusznak és a Kijevi Állam magvának abban a korszakban, amikor ennek az államnak a részét képezték a mai Oroszországhoz, illetve Fehéroroszországhoz tartozó területek.
A Rusz elnevezés kisajátítására irányuló későbbi törekvések egyszerűen az egykori periféria tekintélyének növelését szolgálták. Németország a X. században Rómának nevezte magát, Románia a XIX. században kezdett hivatkozni római gyökereire.
Moszkovia Volodimir uralkodása után félezer esztendővel, „a harmadik Róma” eszméjének megszületésekor vetett szemet a Rusz örökségére, azaz több évszázaddal azután, hogy államközi kapcsolatai megszakadtak Kijevvel.
Ha ez vigaszként szolgál az ukránoknak, megemlíthetjük, hogy Moszkovia egészen a XIX. századig igényt tartott a második Római Birodalom és Bizánc örökségére is.
Oroszországnak valójában annyi köze van Kijevhez és Volodimir nagyfejedelemhez, mint Indiának György angol királyhoz. Egyébként Oroszországnak is van saját, igazán nagy történelme, különösen, ami a XVIII. századot illeti. Valamilyen oknál fogva azonban ez mégsem elég neki.
A közelmúltban Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök a besenyők és kunok pusztításaihoz hasonlította a nyári tűzvészeket. A kormányfő ezekben a drámai napokban aligha gondolt a történelemre, egyszerűen csak analógiákat keresett. Az utalással összefüggésben azonban fontos tudnunk, hogy a történetírásban semmi nyoma sincs annak, hogy a besenyők és a kunok valaha is pusztítottak volna oroszországi területeken.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a besenyők néhány alkalommal szövetségesként vettek részt Jurij Dolgorukij és Andrej Bogoljubszkij szuzdali fejedelmek seregeinek soraiban a fent említet fejedelmek Kijev ellen viselt hadjárataiban.
Becsüljük meg azt a tényt, hogy Ukrajna olyan jelentős történelmi múlttal rendelkezik, hogy ellenségei is szemet vetettek rá. Sajnálatos, hogy ez csak a régmúltra vonatkozik. Jelenkori történelmünk nem alakul ennyire kedvezően, de ez már egy másik történet.

Olekszandr Palij történész-politológus