Rendhagyó történelemóra Újbudán
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága rendhagyó történelemórára hívta az érdeklődőket az újbudai Szent Imre Gimnáziumba. A rendezvény szervezésében részt vett Hartyányi Jaroszlava, a magyarországi ukrán közösség parlamenti szószólója is. A szovjet koncentrációs táborok, a GULÁG-ok egykori foglyaival, Levko Dovhoviccsal és Hartmanné Nagy Klára Rózával folytatott beszélgetést Máté Áron moderálta, aki a következőképpen foglalta össze a bizottság tevékenységének lényegét: „A magyar Országgyűlés által létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottságának, a közép-európai országokban működő, azonos rendeltetésű intézményekhez hasonlóan az a célja, hogy megismertesse a legszélesebb közvéleménnyel a kommunista diktatúra működését és bűntetteit. A bizottság 2014-ben alakult, és azóta elkészült a szervezeti struktúrája és felvettük a kapcsolatot a partner szervezetekkel. Konferenciákat, szemináriumokat szervezünk, könyveket adunk ki. Most jött el az ideje, hogy a gimnázium tanulói találkozzanak két egykori GULAG fogollyal, akik átélték a szovjet táborok szörnyűségeit, és még meg tudták osztani a fiatalokkal szenvedéstörténetüket, és azt, hogyan élték túl mindezt Isten segítségével”.
- A rendezvény szervezői arra kértek, beszéljek a fiataloknak a legszörnyűbb láger-élményeimről – mondta tudósítónknak Levko Dovhovics. – Ezekről a dolgokról még sohasem beszéltem, mert úgy gondoltam, hogy nem kell az embereket terhelni a szörnyűségekkel, úgyis mindent megértenek, hogy úgymond „a sorok között”. Ma is igyekeztem optimizmust sugározni a fiatalok felé. Természetesen beszéltem arról is, mit volt a legnehezebb megélnem a táborban, de Istennek hála, kibírtam, és megértem a 80 éves kort. Láttam, hogy a fiatalok érdeklődéssel hallgatnak engem, Klára asszony pedig valamivel részletesebb előadást tartott arról, hogyan teltek a napjaik, milyenek voltak a körülmények, az ellátás, stb. Nem szerettem volna ismétlésekbe bocsátkozni, éppen ezért inkább arról beszéltem, mik voltak a „bűneim”, hogyan tartóztattak le, miért és hányszor ítéltek el.
Levko Dovhovics megosztotta a fiatalokkal az emlékeit a tábori élet mindennapjairól, az erőn felül megkövetelt munkáról és a nélkülözésekről.
- A szovjet korszakban nehezen éltünk Kárpátalján, tartott az erőszakos kollektivizálás, bezárták a nemzetiségi iskolákat és felsőoktatási intézményeket, embereket végeztek ki – folytatta Levko Dovhovics. – Sokat hallottunk arról, hogy fiataljaink a Kárpátokban harcolnak az orosz megszállók ellen, és ez spontán ellenállásra ösztönözte a fiatalságot. A mi ungvári csoportunk is spontán szerveződött, röplapokat gyártottuk és terjesztettünk ilyen szövegekkel: „Halál a kommunizmusra!” „Halál Sztálinra!” Sikerült fegyvert is szereznünk a raktárakból, és eljuttatni a hegyekben harcoló ukrán lázadókhoz.
A belügyi szervek (NKVD) könnyedén leleplezték a „szovjetellenes terrorista csoportot”. Az ügy „osztály” és „burzsoá-nacionalista” jellegét kihangsúlyozandó, a csoport vezetőjeként az akkor 14 esztendős Levko Dovhovicsot, egy görögkatolikus pap fiát nevezték meg. Levko édesapja 1944-ben Csehszlovákiába menekült a letartóztatások elől.
- 1950. február 2-án tartóztattak le Ungváron – folytatta. – Május 22-én a hadbíróság, „hazaárulásért”, a Büntető Törvénykönyv 54-1.§ (ezért a „bűncselekményért” 10 év börtöntől kivégzésig terjedt a büntetési skála), a „szovjet- és kommunistaellenes agitációért” az 54-10.§ 2. pontja (a büntetési skála 10-től 25 évig terjedt), és „szovjetellenes szervezetben való részvétel miatt” a 64-1. § alapján (tíz évtől halálos ítéletig) kiskorúságomra való tekintettel „csak” 10 év börtönre ítélt.
Öt hét elteltével, 1950. június 30-án a szovjet legfelső bíróság katonai kollégiuma még hat évvel megtoldotta a büntetési tételt. Levko a kiskorúak táboraiban és a GULAG egyéb lágereiben, többek közt Vorkutában és a Sarkkörön túl raboskodott.
A kiskorúak Konvejer szigeti táborából – a Fehér tengerbe torkolló Északi Dvina mellől – egy, a szögesdrót alatt, saját kezűleg kiásott ötméteres alagúton át sikerült megszöknie. Másfél évig készült a szökésre, de a szabadság csak öt napig tartott, mert elfogták.
- Másodszor Arhangelszkben álltam bíróság előtt, ahol a 16 évemet még tízzel megtoldották a szökés miatt. Így kerültem a molotovszki lágerbe, ahol politikai és köztörvényes foglyok is voltak. Sztálin halála után minden kiskorú amnesztiában részesült és hazamehetett, engem azonban, mint politikai foglyot, átszállítottak a vorkutai szigorított táborba. Kezdetben a bányában, a föld alatt dolgoztam, később a társaimnak sikerült kiharcolnia, hogy kiskorúként ne küldjenek dolgozni a föld alá. Később azt is kiharcolták, hogy ne küldhessenek a bányába. Ekkor már könnyebb munkát végezhettem a felszínen.
1953 májusában Norilszkban sztrájkba léptek a politikai foglyok. A mieink a 29. számú bányából június végén csatlakoztak a sztrájkhoz. A viszonylag későn, 1951-ben nyitott bányában dolgozó 3600 személy életkora 30 és 35 év között mozgott, azaz zömében fiatalok voltak. Mint köztudott, a fiatalok forrófejűek, ezért is szerettük volna végigcsinálni a sztrájkot. Amikor a tőlünk 5 kilométerre lévő 7. számú tárnában dolgozó rabokat körülvette a „ferdeszemű” büntető egység, úgy tettek, mintha beszüntetnék a sztrájkot, leereszkedtek a tárnába, de a munkát nem vették fel. Mi keményen tartottuk magunkat, követelvén, hogy mind a 14 követelésünket teljesítsék.
Rudenko főügyész – egyébként ő képviselte a vádat a Nürnbergi perben is – a rendkívüli bizottság elnöke és Maszlennyikov vezérőrnagy, látván, hogy nem tudnak megtörni bennünket, augusztus elsején kiadta a tűzparancsot. Az őrtornyokból, 13 löveggel lőtték a rabokat. A tudomásunkra jutott adatok szerint közel 260 rab meghalt, 300 pedig megsebesült. Én az utóbbiak között voltam.
A lázadás leverését követően a moszkvai rendkívüli értekezleten halálra ítélték a legaktívabb résztvevőket és a sztrájkbizottság tagjait. Engem is halálra ítéltek, de egy lélegzetvételnyi szünet után – ez szó szerint értendő –, tekintettel arra, hogy még nem töltöttem be a 17. életévemet, az ítéletet 10 év száműzetésre és egy év szigorított börtönre enyhítették. Szerintem lélekben akartak megtörni.
Így kerültem a bohucsarszki börtönbe. Egy évet kellett volna ott töltenem, de csak 9 hónapig ültem, mert fogolylázadás tört ki a kazahsztáni kengiri börtönben. A szovjetek attól tartottak, ha eljut hozzánk a lázadás híre, mi is fellázadunk, ezért az általuk legveszélyesebbnek tartott, norilszki és vorkutai „banditákat és fasisztákat” három börtönben – a bohucsarszkiban, az ivanivkaiban és a volodimiriban – koncentrálták, majd később a Bajkálon és az Angarán túlra szállították, hogy még véletlenül se szíthassunk lázadást a birodalom központjában. Hiszen mi elkeseredettek voltunk, olyanok „akik nem néznek semerre, csak mennek előre”, „akik, ha egyszer elkezdtek harcolni, végig is viszik a harcot”, tehát nem számolva az esetleges áldozatokkal, képesek lettünk volna darabokra szedni a börtönt.
Tehát elszállítottak bennünket a Bajkálon túlra, ahol már arany életünk volt: nem dolgoztunk, gondoskodtak rólunk, zenélhettünk, színészkedhettünk. A GULAG három táborába koncentrálták a legveszélyesebb lázadókat – a norilszkiakat, kengirieket és vorkutaiakat –, akiktől az igazat megvallva tartottak, nehogy újabb lázadásokat szítsanak. Létezett egy hallgatólagos megállapodás: „ellátunk benneteket, de ne terjesszétek a lázadás ragályát, nehogy a Szovjetunió többi táborában is fellázadjanak a rabok. Ennek ellenére három hónapon belül mindenki sztrájkolt a környékünkön. Azt nem mondom el, hogyan sikerült elérnünk, de tényleg így volt”.
A táborokban Levko, mint a legfiatalabb fogoly találkozott az ukrán tudomány, kultúra és a politikai élet számos jelentős személyiségével, sőt a kedvencük volt. Erősítették nemzettudatát, képezték, különösen zenei téren.
Az egyik táborban felfigyelt a fiatalemberre Leonyid Iscsenko, az odesszai opera vezető karmestere – aki úgyszintén politikai fogoly volt – és karmesterségre kezdte tanítani. A munkát siker koronázta: Levko lett a tábori kórus karnagya.
A táborokban működő együtteseket az „átnevelés” mintapéldájának tekintették, ezért is támogatták. Levko Dovhovics kórusa ukrán népdalokat és klasszikus műveket is megszólaltatott, többek közt Sevcsenko verseinek megzenésített változatait.
Az „olvadás” idején 1956-ban, család kezességvállalását követően Levko Dovhovics elhagyhatta az angarai lágert, tüdőbetegen megérkezett az édesanyjához és húgaihoz Ungvárra. Természetesen a KGB itt is szemmel tartotta.
Levko Dovhovics összesen hat és fél évet töltött a lágerekben.
