Az ukrán kozákságról versben és prózában
Nem az a kozák, aki az árral,
Hanem, aki azzal szemben úszik.
A kozákság története egyet jelent a gyökereinkkel. Nélküle sem ma, sem pedig a jövőben nem élhetünk.
November 17-én az Ukrán Országos Önkormányzat a fővárosi és az erzsébetvárosi testvérszervezetek támogatásával, az Ukrán Kozákság Napja alkalmából vers- és prózamondó versenyt hirdetett az óvodás és iskolás korosztályoknak.
A versenyen 30 gyerek indult, 3-tól 18 éves korig három korcsoportba osztva.
A versenyzők előadását 4 tagú zsűri – Szofilkánics Judit ukrán nyelvtanár, a nyíregyházi ukrán vasárnapi iskola vezetője és a városi ukrán önkormányzat elnöke, Roman Koval, az Ukrán Nemzeti Írószövetség tagja, Kormányos Olekszandra, a magyarországi ukrán nemzetiségi színház vezetője és a II. kerületi ukrán önkormányzat elnöke és Lilija Greksza, ukrán nyelv- és irodalomtanár – értékelte.
Az óvodáskorúak kategóriájában Risko Vivien (5 éves) végzett az első helyen, a második Telizsenko Szófia (4éves), a harmadik pedig Margitics Viktória (5 éves) lett.
A 6-10 évesek versenyét Szipea Patrícia (7 éves) nyerte, a második helyen Szavina Viktória (8 éves), a harmadikon pedig Dovzsenko Vlagyiszlav (10 éves) végzett.
A harmadik kategóriában Margitics Vaszil (11 éves) győzött, őt követte Ovcsar Ilja (13 éves) és Barkóczi Dániel (16 éves).
A rendezvényt támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma.
A szavalóversenyt követően az erzsébetvárosi és a II. kerületi ukrán közösség szervezésében sor került Roman Koval író és újságíró és Viktor Morenec könyvének bemutatójára. Munkatársunk Viktor Moreneccel, az ukrán nemzet 1917 és 1920 között vívott felszabadító harcának kutatójával beszélgetett.
Nem sűrűn hallunk arról, hogy egy hivatásos jogász történelmi kutatásokra adja a fejét. Önt mi indította erre?
Szülővárosom, a Csernyivci megyei Priluki általános iskolájában én vezettem a honismereti szakkört, mert már akkor is érdekelt a történelem. Jogi diplomát a Kijevi Egyetemen szereztem. 14 évig dolgoztam Kárpátalján, és már tizenegyedik éve Kijevben élek a családommal. Két esztendővel a fővárosba költözésem után bevetettem magam a kijevi levéltárakba.
Mi késztette ezt a lépést?
Még akkoriban, amikor a szüleimet látogattam, gyakran benéztem Prilukiban a könyvesboltokba. Ott figyeltem fel a Kijevben élő Roman Koval egyik könyvére. Érdekelt az 1917 és 1930 közötti ukrán hadtörténelem. Személyesen 2009-ben ismerkedtünk meg. Ekkor kezdődött a közös munkánk. A könyv írása közben kölcsönösen megosztottuk egymással az ismereteinket.
Hogyan született a podjebrádi ezredről szóló könyv gondolata?
A Méltóság forradalmának kezdetén felkerestem Kovalt, és javasoltam, hogy nézzük át a podjebrádi anyagokat. Néhány percig gondolkodott, aztán beleegyezett. Másfél évig kutattunk a levéltárakban, és a munkába fiatal diákokat is bevontunk, mert az anyag nagyon izgalmasnak és terjedelmesnek bizonyult. Könyvünk arról szól, hogyan próbálta az ukrán hadsereg megállítani, nagy áldozatok árán, de sikerrel a bolsevik hordákat, amelyek egész Európában szerették volna győzelemre vinni a „világforradalmat”.
Miről is van szó tulajdonképpen?
A felszabadító harcok során elszenvedett vereségek következtében a hadsereg és a lakosság egy része Lengyelországba távozott. Sokan mentek át Csehszlovákiába és Romániába is. Csehszlovákiában Tomas Masaryk támogatásának köszönhetően három ukrán emigráns oktatási intézmény is alakult: Prágában az Ukrán Szabadegyetem és a Drahomanov nevét viselő Pedagógiai Főiskola, valamint az Gazdasági Akadémia Podjebrádban. A kijevi központi kormányzati levéltárban sok olyan dokumentumot őriznek, melyeket a csehszlovák fél 1948-ban adott át, így köszönve meg Sztálinnak, hogy a választásokon győzelemhez segítette a kommunistákat.
Mi késztette arra, hogy a két háború közötti időszakot kutassa?
Talán már iskolás koromban kialakult bennem a korszak iránti érdeklődés. Nem értettem, hogy az iskolai tankönyvekben miért olyan kevés a korszakról szóló információ. Ebbe az irányba tereltek a 70-es években az idősebbekkel folytatott beszélgetéseim és Roman Koval könyvei is, aki a korszak kijevi, cserkaszi és podoli eseményeiről írt. Amikor elkezdtük a közös munkát, már fel tudtam mutatni a három év alatt megírt nyolc könyvemet.
Közös kutatásaikban mi az, amire érdemes odafigyelni?
A podjebrádi Ukrán Gazdasági Akadémián több mint ezer ukrán tanult és dolgozott. Ez a szám akkor látszik igazán nagynak, ha tudjuk, hogy a városka lélekszáma alig érte el a nyolcezret. Az Akadémián 60 olyan professzor adott elő, akik még az Orosz Birodalom fennállása idején, Galíciában szereztek hírnevet. Az oktatási folyamatban cseh tanárok is részt vettek. A korszak dokumentumai között sok jeles ukrán közéleti személyiség kézzel írott önéletrajzát is megtaláltuk. A levéltári anyagokból megismerhetőek az oktatási folyamat sajátosságai, az oktatás rendszere, az ukrán emigránsok anyagi helyzete, a moszkovita bolsevikok ellen vívott harcokkal kapcsolatos emlékek. Szerintem a hazai tudomány kimeríthetetlen tárházával rendelkezünk, amelyet kötelességünk minél közérthetőbben a nagyközönség elé tárni.
Még milyen feladatokat tűztek ki maguk elé, mint kutatók?
Nagyon fontos volt számunkra, hogy bemutassuk a múltbeli orosz-ukrán háborúk hőseit, hogy kortársaink és az utánunk következő nemzedékek dokumentumokra, nem pedig történelmi mítoszokra támaszkodva vívják meg a maguk szabadságharcát. Másrész könyvünkkel szerettünk volna köszönetet mondani a cseh nemzetnek, hogy támogatta az ukrán menekültek és betelepülők tízezreit, akik így szerezhettek felsőfokú képesítést, s ez által nem szorultak az európai társadalom perifériájára. Hiszen a diákok nemcsak tanultak és dolgoztak, hanem családot is alapítottak, gyermekeik születtek, akiknek szükségük volt gyermekintézményekre, általános és középiskolákra is. Sportoltak, alkottak, egy szóval részt vettek a II. világháború előtti Csehszlovákia életében. Gyakorlatilag az egész világ tudományos munkáihoz hozzájutottak. Amikor az Akadémiának anyagi gondjai voltak, a világ különböző országaiban élő ukránok a segítségére siettek. Arra is van bizonyítékunk, hogy még a kínai Harbinból is érkezett támogatás.
Kinek lenne a feladata az ukrán történelem megismertetése a külfölddel?
Az ukrán kutatóké, mert ha idegenek írják meg a történelmünket, azt a saját hasznuk és érdekeik szempontjai szerint fogják megtenni. Ehhez azonban meg kell szervezni és össze kell hangolni a hazai és a külföldi ukrán kollégák munkáját, természetesen nem hagyva figyelmen kívül az ukrajnai állami intézményeket sem. A világnak nem úgy kell megismernie az ukránokat, mint valami elfeledett, magukra maradt tanyasi parasztokat. Tudomást kell szereznie az ukránok nemzeti sokszínűségéről, az ukrán történelem és tudomány gazdagságáról, a közösségi gondolkodás és a gazdaság eredményeiről, hogy mindezek révén gazdagíthassák a közös európai kincsestárat és elősegítsék minden ember felemelkedését. Podjebrádban működik a Károly Egyetem részlege, ahol minden tízedik hallgató Ukrajnából érkezett. Megkérdeztük néhányukat, mit tudnak az Ukrán Akadémiáról, de nem is hallottak róla… Elbeszélgettünk a részleg vezetőjével, aki megengedte, hogy egy standdal megemlékezzünk a múltról. Ezen kívül sehol és semmi sem emlékeztet az egykori ukrán tanárokra és diákokra. Ennek kapcsán lenne néhány kérdésünk a csehországi ukrán követséghez is, hiszen az országban ők képviselik Ukrajnát. Mi a magunk részéről hajlandók vagyunk együttműködni, ha ebben nem gátolnak bennünket, mint ahogy az megtörtént Janukovics kormányzása idején.
Az Ukrán Népköztársaság podjebrádi ezrede című könyv első kötetével kapcsolatos gondolatait megosztotta velünk a társszerző, Roman Koval, a Holodnij Jar történelmi klub elnöke, a Nemzeti Író-, illetve Újságíró Szövetség tagja, a Felsőoktatási Akadémia akadémikusa is.
Azt hiszem, hogy a leginkább Csehországnak lenne szüksége erre a könyvre, hiszen a megírt események ebben az országban történtek. Tulajdonképpen az ukránok, Podjebrád, Prága és a csehek történelmének egy szakaszáról van szó. Meglepetés számunkra, milyen kedvezően reagáltak a csehek, és késznek mutatkoztak segíteni, különösen a kisebb településeken. Szerencsénk volt abban is, hogy cseh barátaink elbeszélgettek könyvünk egyik szereplőjének, Valentin Szimenciv-Csornoslicsnij fiával, Radomírral. Jómagam hét évvel ezelőtt találkoztam vele, aki akkor a város alpolgármestere volt. Az emberek szerették őt, és ez sokat segített nekünk is. Radomírtól megkaptuk a családi archívumot számos dokumentummal és fényképpel, kitüntetéssel és tanúsítvánnyal. Jártunk hőseink sírjánál. A kutatásaink egyszer csak Németország felé irányítottak bennünket. Találkoztunk Ivan Poltavec-Osztrjanic 84 esztendős lányával, frau Osztrjaniccal, aki szintén ritkaságszámba menő dokumentumokkal, levelekkel és fényképekkel gazdagította gyűjteményünket.
Szeretnék folytatni ez irányú kutatásaikat?
Nagyon sok levéltári anyagunk gyűlt össze, tehát biztos lesz folytatás. Legalább három-öt kötettel számolunk. A hazafias érzelmű értelmiségiek közül elsőként tártam az érdeklődő közönség elé 1990-ban történelmünknek ezt az ismeretlen szakaszát. Erről tudniuk kell a diaszpórában élő ukránoknak is. Örömmel tölt el, hogy 1999 óta barátomnak tudhatom Kravcsenko György urat. Sajtos-Zapotocsna Natáliával pedig szomszédok voltunk Kijevben. A mi családunk a Kurszka utca 16. szám alatti ház hetedik emeletén lakott, Natáliáé pedig a nyolcadikon. Családjaink összejártak, különösen szoros volt a kapcsolat a mamák között, akiket 40 éves barátság kötött össze. A szüleink azt szerették volna, ha egybekelünk, de másképpen alakult. Natália Magyarországon kötött ki, én maradtam Kijevben. Natália nemigen szokta emlegetni, hogy a nagypapájának a testvére Bohdan Ihor Antonics, a jeles ukrán költő volt. Tulajdonképpen nagyon sok remek ukrán emberrel ismerkedtem meg 1999-ben, amikor itt ülésezett az Ukránok Európai Kongresszusa. Örömmel tölt el, hogy ilyen jól bánik a magyar kormány az itteni ukránokkal.
Milyen benyomások érték a mostani találkozó során?
Jók és szomorúak egyaránt. Egyrészt láttam, hogy igyekeznek őrizni nemzeti és kulturális identitásukat, másrészt pedig megtapasztaltam azt is, hogy az ukrán gyerekek idegen akcentussal beszélik a nyelvünket. Tisztában vagyok azzal, hogy minden külföldi ukrán közösség számára szinte elkerülhetetlen az asszimiláció, még akkor is, ha az önök országa megértéssel kezeli ezt a problémát. A körülmények hatása ellenére azért az emigráns családok bizonyos szinten tovább őrzik majd kedvező véleményüket Ukrajnáról.
Tudósítónktól
