№2(122)
április - június
2013 év

Isten embere
A titokban püspökké szentelt Orosz Péter atya emlékére

„És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliomot minden teremtésnek”.
(Márk 16:15)

Még megadatott nekem, hogy ismerhettem a keresztapámat és nagybátyámat, Orosz Péter atyát, aki a fivéréhez – édesapámhoz – Orosz Jánoshoz hasonlóan görögkatolikus pap volt.
Péter atya a nehéz háborús és háború utáni esztendőkben szegődött az Úr szolgálatába. Emlékszem, hogy járt nálunk Szeklencén (Kárpátalja), ahol akkoriban apám volt az esperes, anyám pedig a helyi iskolában tanított. Magas, jó kiállású, sötéthajú férfi volt. Kedvesen és barátságosan beszélt mindenkivel, felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt.
Hároméves kisgyermekként gyakran éreztem az arcáról felém sugárzó, szavakkal megfogalmazhatatlan jóságot. Szinte sugárzott az arca! Magával ragadott az emberek – életkoruktól és társadalmi helyzetüktől független – iránt érzett őszinte szeretete.
A kisgyerekek általában nemcsak a szeretett rokon kimondott szavait vésik az emlékezetükbe, hanem az olyan, érzelmi indíttatású benyomásokat is, mint az illető szerénysége és nyugalma. Mindeközben magatartását és cselekedeteit átszőtte az Isten iránti határtalan odaadás és Szűz Mária tisztelete és szeretete.
Amikor Péter atya nálunk vendégeskedett, együtt misézett az édesapámmal az 1751-ben épített, és ma már műemlékké nyilvánított szeklencei fatemplomban.
Az idén (2013), Mária Menybemenetelének napján emlékezünk a titokban felszentelt püspök tragikus halálának 60. évfordulójára. Mindösszesen 36 évet élt. A kegyetlen gyilkos lelkipásztori munkájának kezdetén, élete virágjában ölte meg. Érdekes tény, hogy Péter atya a halála előtti napon egy pap barátját kérte meg hálaadó szentmise megtartására. Elképzelhető, hogy megsejtett valamit?! Ki tudja? Talán a Mindenható…
Péter atya 1917. július 14-én született egy kis Szabolcs-Szatmár megyei faluban, Biriben Orosz János helyi parókus és Rakovszki Erzsébet gyermekeként. A falucska karnyújtásnyira van Máriapócstól, a görögkatolikusok közismert búcsújáró helyétől. Nagyapám, Orosz Pál szintén parókus volt. Ő építtette a kisvárdai görögkatolikus templomot. Anyai nagyapám, Rakovszki Cirill Bereznikben (Kárpátalja) szolgálta Istent.
A gyermekek korán árvaságra jutottak. 1918 novemberében, lelkipásztori tevékenységének ötödik esztendejében meghalt az édesapjuk. Ekkor tombolt Európában a nagy spanyoljárvány. Özvegy nagyanyám kénytelen volt a négyéves Jancsikával és a kétéves Petivel hazaköltözni a szüleihez a szolyvai járásba.
A nagymama 1921-ben férjhez ment Dudinszki Tibor közjegyzőhöz, és a család Kereckébe költözött.
Ott született Erzsébet és Tibor. 1926 áprilisában hirtelen meghalt a nagymamám is. A megözvegyült mostohaapa másodszor is megnősült. A két kisebb gyermek az új családban maradt, a teljes árvaságra jutott 11 éves Jancsika és a 8 esztendős Peti a nagyapa húgához, Orosz Annához és családjához került Szkotarszke faluba (Volóci járás, Kárpátalja), ahol otthonra és gondoskodásra leltek.
Szkotarszkeban – itt szolgált görögkatolikus esperesként Orosz Anna férje, Szabó Sándor – járták ki az elemi iskolát, de megpróbáltatásaik még nem értek véget, mert Szabó Sándor is meghalt. A fiuk nevelését a néhai Szabó András görögkatolikus pap és felesége, Jackovics Zsófia fiának családja folytatta. András atyát a püspök nevezte ki Szeklencére parókusnak.
Hat gyermekével együtt nagy szeretetben nevelte a két árvát, Jánost és Pétert. Innen járt be Péter a huszti gimnáziumba, ahol 1937-ben érettségizett. Még ebben az évben felvételt nyert az ungvári papi szemináriumba. A cölibátust fogadó Pétert 1942. június 28-án szentelte görögkatolikus pappá Sztojka Sándor, a munkácsi görögkatolikus egyházmegye püspöke. A jeles eseményre az Ungvár melletti Domonya falu templomában került sor. Ebben az időben ott volt parókus Szabó András atya.
A fiatal pap első szentmiséjét a kovászói (Kárpátalja) templomban celebrálta a helyi parókussal közösen.
Péter atya magyar anyanyelvén kívül tudott latinul, ruszinul, ukránul és franciául, ezért mindig szót tudott érteni a hívekkel.
Nem tudom nem felidézni Péter atya egykori szemináriumi évfolyamtársa, Pirigyi István visszaemlékezését, aki több könyvben és tanulmányban jellemezte a papot és a köznapi embert. István atya többször is mondta barátainak, hogy sohasem találkozott Péter atyához hasonló szent emberrel. Szeminaristaként Péter nagy odaadással készült a papi pályára, tanulmányozta a Szentírást, hogy széleskörű ismeretanyagra támaszkodva és az anyaszentegyház szabályait híven betartva, a szó legteljesebb értelmében a kereszténység misszionáriusává váljon. Kinyilatkoztatásaiból mindig kiolvasható volt nyíltszívű, megingathatatlan görögkatolikus hite és az igazi, keresztényi emberszeretet. Ez már a diáktársaival való kapcsolataiban is megnyilvánult. Péter atyát valóban a Szentírás alábbi szavai vezérelték:
„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint zengő érc vagy pengő cimbalom”.
(Pál I. levele a korinthusbeliekhez. 13:1)
Emlékezetem őrzi mindig mosolygós arcát, és azt, hogy mindig volt egy jó, szívélyes szava a környezetéhez. Sosem hallottam, hogy bárkit is bírált vagy elítélt volna. Pirigyi István szerint olyan forró szeretetet sugárzott a környezete felé, amilyet csak nagy szentek jelenlétében érezhetünk. Péter atya aszkéta életmódot folytatott, de ugyanakkor nagyon is tisztában volt szülőföldje, Kárpátalja gondjaival, és képes volt felismerni a világ égető problémáit is. Egyértelműen felismerte, hogy a kereszténység legnagyobb ellensége a gőg és a hiúság.
Péter atya élete végéig hálával gondolt a Szabó-családra: András atyára, a feleségére, Zsófiára és gyermekeikre: a papi pályát választó Józsefre, akit a sztálini időkbe a Gulagra száműztek; Konstantinra, akit titokban szenteltek püspökké; Pálra, aki szintén papi pályát választott; Györgyre, Évára, Máriára, és a legkisebbre, Gabriellára.
Igazi, vér szerinti testvéreinek érezte őket. Péter atya ugyanígy szerette a bátyját, az édesapámat, akit 1948-ban bányamunkára Vorkutába vittek. Bátyjának írt leveleivel és postai levelezőlapjaival igyekezett tartani a bátyjában a lelket és az isteni gondviselésbe vetett hitet. Eközben folyamatos kapcsolatban volt kisebb testvéreivel, Erzsébettel és Tiborral is.
1942-ben Sztojka Sándor püspök segédlelkésznek nevezte ki Péter atyát Nagykomjátba (Kárpátalja). 1947-ben, amikor felerősödött a sztálinista hatóságok egyházellenes politikája, a görögkatolikus egyház rendkívüli üldöztetést szenvedett el.

„Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai”. (Máté 26:31)

Elkezdődtek a letartóztatások, a leszámolások, a papok fizikai megsemmisítése. Amikor Popovics János bilkei (Kárpátalja) parókust letartóztatták, a mártír püspök, Romzsa Tódor (ma már boldoggá avatott) Bilkébe irányította Péter atyát.
Romzsa Tódor nagyon bölcsen ráérzett a várható megtorlásokra, és a kárpátaljai görögkatolikus egyház teljes felszámolásának megakadályozása érdekében – Bendász István egyháztörténész feljegyzései szerint – titokban segédpüspökké nevezett ki két lelkipásztort, Hira Sándort és Orosz Pétert. Erre az eseményre 1944. december 19-én került sor. A néhai Bendász István egyháztörténész (egykori Gulag-rab) személyes szabadságát kockáztatva felbecsülhetetlen értékű iratanyagot gyűjtött össze a megtorlásokat elszenvedő 127 kárpátaljai görögkatolikus papról és egy apácáról. Ez az anyag több könyv alapjául is szolgált. Jószolgálati tevékenységét folytatta a fia, Bendász Dániel, aki Hitvalló mártír papok címen, a Zakarpattya Kiadónál 1999-ben megjelent könyvben összegezte a kárpátaljai görögkatolikus egyház tragédiáját.
Idővel beigazolódott a püspök előrelátása. Egyre nagyobb sebességre kapcsoltak a szörnyű megtorlások. Hira Sándor segédpüspököt 1949. február 10-én tartóztatták le.
Élénken él az emlékezetemben Péter atya, keresztapán utolsó látogatása nálunk, Ungváron.
1947 októberében vendégeskedett nálunk. A családi ebéd közben Péter atya és édesapám valamiről nagyon izgatottam beszélgettek. Lehetséges, hogy előtte Romzsa Tódornál járt audiencián. (Akkoriban másodikos voltam, és a tanteremhiány miatt délután is volt tanítás.) Amikor búcsúzkodtunk, nagybátyám figyelmeztetett, hogy ne felejtsek el imádkozni, ha elhaladok a templom vagy a kápolna előtt (a ceholnyai templomra gondolt).
Még ma is féltve őrzöm azt az imakönyvet, amelyet annak idején keresztapám, Orosz Péter püspök használt.
Nem sokkal ez után sokkolt bennünket a hír: meggyilkolták Romzsa Tódor püspököt.
1948 júniusában nyolc évre ítélték az édesapámat, Orosz Jánost.
A kárpátaljai görögkatolikus egyház irányításának és megőrzésének súlyos kötelessége Orosz Péter titokban felszentelt püspökre hárult.
Itt kell megemlíteni a hívek, többek közt Bilke és Nagykomját görögkatolikusainak papjuk iránt tanúsított mélységes tiszteletét, odaadó szeretetét és hűségét. A hívek rejtegették a KGB elől titokban miséző papjukat, ami által lehetővé vált, hogy egészen a tragikus 1953-as esztendőig illegalitásban működhetett. A hívek és a pásztor keresztényi szeretete kölcsönös volt. Orosz atya egy ismeretlen, sokgyermekes falusi embernek adta az ingét és a cipőjét, mondván a szegény embernek: „Neked nagyobb szükséged van ezekre, mert ki fog gondoskodni a gyermekeidről, ha megbetegszel?”
Hűséges segítőivel – Horinecki János, Margitics János (a későbbi püspök), Román János és Csengeri János atyákkal – járta környező falvakat, terjesztette a Szent Evangéliumot, eleget tett a hívek lelki igényeinek: keresztelt, esketett, látogatta a haldoklókat.
Férjem gyermekkori barátja, a ma Egerben élő Medve Pál, akinek az apja esperes volt Dolhán (Kárpátalja, Ilosvai járás) nagy tisztelettel és elismeréssel emlékezik Orosz Péter püspökre. Szerinte Péter atya folytatta a boldog Romzsa Tódor tevékenységét: templomokat szentelt, papokat nevezett ki, a püspöki Üzeneteken keresztül irányította az illegalitásban dolgozó lelkipásztorokat. Ezeket az üzeneteket zárt ajtók mögött, a konspiráció szabályainak szigorú betartása mellett ismertették a jelenlévő papokkal. Az Üzenetek tartalmának ismertetését követően a lapokat biztonsági okokból (az egyházunk történetét kutatók legnagyobb bánatára) elégették.
… Egy nemrég talált levél van előttem. Beszkid Miron atya írta az apámnak. A levél dátuma: 1990. április 7. Miron atya közli apámmal, hogy „a járásban van egy falu – Tölgyes –, ahová annak idején a fivéred, a mártír Peti nevezett ki; most is ebben a templomban szolgálok”. Ez a tény is bizonyítja a titokban felszentelt Orosz Péter püspöki tevékenységének hasznosságát.
 Péter atya erősítette a lelkipásztorokban a görögkatolikus egyház iránti hűség szellemét, kitartásra és bátorságra bíztatta őket, és arra, hogy ne engedjenek a hatalom és a pravoszláv hitet elfogadó papok nyomásának, hiúsítsák meg a görögkatolikus egyháznak az orosz pravoszláv egyházba történő beolvasztására irányuló próbálkozásokat, akadályozzák meg, hogy a munkácsi egyházközséget erőszakkal a moszkvai patriarchátus fennhatósága alá sorolják. Hiszen a pravoszlávsághoz történő csatlakozás egyet jelentett volna görögkatolikus egyházunk öt alapvetésének megtagadásával.
A hatalom, bár pontos információkkal nem rendelkezett, mégis sejtette, hogy Péter püspök a kárpátaljai görögkatolikus egyház titkos vezetője. Az egyház lefejezése érdekében kiadták a parancsot (már Sztálin halála után, amikor hivatalosan már senkit sem üldöztek politikai okokból) Péter atya letartóztatására.
1953. augusztus 27-én megtörtént a tragédia: megölték Péter püspököt… A gyilkosnak nem remegett meg a keze, amikor meghúzta a ravaszt. Az önfeláldozó lelkipásztori tevékenység egy szempillantás alatt félbeszakadt. A halála is jelképes volt: a feszület előtt térdelve, imádkozva, rózsafüzérrel a kezében terítette le a golyó…
A hatalom birtokosainak közel 40 esztendeig sikerült titokban tartani Péter atya nyughelyét. A hívek azonban nem adták fel: meg akarták adni a végtisztességet papjuknak.
Fáradhatatlan erőfeszítéseiket végül 1992-ben siker koronázta. Térségünk görögkatolikusai hálásak többek közt Firczák Emilnek és Györgynek és családjaiknak, valamint Sztankó Katalinnak és családjának, és a környező falvakban élő híveknek, akik tevékenyen kivették a részüket az elhunyt földi maradványainak felkutatásából.
Orosz Péter mártír püspök igazi, a korszak szomorú körülményei miatt megkésett, görögkatolikus szertartás szerinti végtisztességére 1992. augusztus 28-án került sor Bilke községben. A hálás hívek egy kis kápolnát építettek a templom mellé, ahol annak idején szolgált a mártír pap. A kápolnában, az ikonosztáz alatt, az oltáron üveg alatt helyezték el Péter püspök földi maradványait. Magyar Pál bilkei esperes „kilencedet fogadott Orosz Péter püspök dicsőségére”.
Sasik Milán, a munkácsi görögkatolikus egyházmegye püspökének kezdeményezésére és dr. Szőke János (immár néhai) posztulátor és Puskás László atya támogatásával a közelmúltban elkezdődött Orosz Péter mártír püspök boldoggá avatásának folyamata. Remélem, hogy Isten kegyelméből a kezdeményezés még a mi életünkben pozitív eredménnyel jár.
2012. augusztus 12-én Biriben, Orosz Péter szülőfalujában a nyíregyházi városi ukrán önkormányzat elnökhelyettese, Szofilkánics Judit kezdeményezésére és a ruszin nemzetiségi önkormányzat, valamint Nagy István esperes közreműködésével márványtáblát avattak a mártír püspök emlékére. Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi görögkatolikus egyházmegye püspöke támogatta és áldását adta e jócselekedetre. Az ünnepi szentmisét Nagy István és Puskás László celebrálta.
Örömmel tudatom az olvasókkal, hogy hamarosan megjelenik Magyarországon, ukrán nyelven Puskás László könyve, A titokban felszentelt püspök, Orosz Péter, Isten szolgája.

Fodorné Orosz Erzsébet, az Állami Szabványügyi Hivatal volt főtanácsosa