„Nagy Honvédő” az ukrán Hon ellen

Ki és hogyan győzött valóban a második világháborúban

Először is ki kell mondanunk, hogy a Vörös Hadsereg semmiféle „nagy győzelmet” nem aratott a háborúban, mi több, nem is arathatott. A nácikat és szövetségeseiket Európában egyesített erővel győzte le a nemzetközi közösség. A Szovjetunió csak a háború kitörése után majd’ két esztendővel csatlakozott a Hitler-ellenes koalícióhoz, addig viszont de facto a nácik szövetségese volt, miután demonstratív módon aláírta Németországgal 1939. szeptember 28-án a barátsági és határszerződést, amelynek értelmében felosztották egymás között a lengyel államot, és megállapodtak a Közép-Kelet-európai befolyási övezetekről. Közel egy évig – 1940 nyarától 1941 nyaráig – Nagy-Britannia a nemzetközösség katonai és az Egyesült Államok gazdasági, politikai és katonai-műszaki támogatása mellett egymaga harcolt az ellen a Németország és Olaszország ellen, amelyet gazdaságilag és politikailag is támogatott a Szovjetunió, és a küzdelme eredményes volt. A későbbiekben Hitler átverte Sztálint, és valamivel korábban ütött rajta a Vörös Hadseregen, még mielőtt az kibontakoztathatta volna európai „felszabadító hadjáratát”, és ekkor a Szovjetunió egyetlen szempillantás alatt a demokratikus államok szövetségesévé vált. Valójában ez volt az a bizonyos „második front”, amelyet Sztálin álságosan szorgalmazott a nyugati hatalmaktól, amelyek már akkor harcoltak a nácizmus ellen, amikor Molotov szovjet miniszterelnök hivatalosan is megüzente Nagy-Britanniának és Franciaországnak a következőket: „Nemcsak értelmetlen, hanem káros is egy olyan háborút folytatni, mint a „hitlerizmus felszámolásáért” vívott harc, amelyet a „demokráciáért” folytatott küzdelem hamis leplével borítanak”.
1941 és 1945 között Németország szárazföldi haderőinek nagyobb részét a keleti fronton vetette be, ebből adódóan a Wehrmacht veszteségei is ott voltak a legnagyobbak. Vajon ez azt jelentette, hogy a Vörös Hadsereg „megroppantotta a hitleri hadigépezet gerincét”, ahogy ezt máig állítják a „neoszovjet” propagandisták? Egyáltalán nem. Akkor, amikor az európai hadszíntér keleti frontján a Wehrmacht összes veszteségének a kétharmada realizálódott, a Luftwaffe veszteségei egyharmadot tettek ki, a Kriegsmarine pedig alig szenvedett veszteséget. Miközben a britek által elsüllyesztett két legkorszerűbb hadihajó, a Bismarck és Tierpitz páncélzata elegendő lett volna két harckocsizó hadsereg harci eszközökkel való ellátására. 1942 végén a német égboltot10 ezer darab 88 milliméteres légvédelmi ágyú védte a szövetségesek légierejétől. Ezeket az ágyúkat, amelyek bármilyen szovjet harckocsit ártalmatlanná tehettek volna tankelhárító eszközként is bevethették volna; képzeljék csak el, ha erre sok került volna Sztálingrád alatt, vajon beszélhetnénk a Vörös Hadsereg sikeres előretöréséről?
Egyébként kimondhatjuk, hogy az előretörés nem lett volna sikeres a szövetségesek nélkül. 1963-ban Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB akkori vezetője átadott Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak egy jelentést, amely „különleges eszközökkel” – egyszerűbben szólva: lehallgatással – szerzett információkat tartalmazott Georgij Zsukov marsall és barátai közt, fehér asztal mellett folytatott beszélgetésről. A sztálini korszak legismertebb hadvezére többek közt olyanokat mondott, ami pont az ellenkezője volt a hivatalos „visszaemlékezéseiben” leírtaknak, amelyeket valójában egy népes szerzői kollektíva írt a párt központi bizottságának szigorú ellenőrzése mellett. „Most azt mondják, hogy a szövetségesek sohasem segítettek bennünket… De hiszen nem tagadhatjuk le, hogy az amerikaiak annyi eszközt küldtek nekünk, hogy azok nélkül nem tölthettük volna fel a tartalékainkat és nem folytathattuk volna a háborút… Nem volt robbanóanyagunk és lőporunk. Nem volt mivel tölteni a lőszereket. Az amerikaiak tényleg sokat segítettek nekünk lőporral és robbanóanyaggal. És mennyi acéllemezt küldtek!  Az amerikai acél nélkül képtelenek lettünk volna gyorsan beindítani a harckocsigyártást”.
Ezeket a szavakat igazolják azok a dokumentumok is, amelyeknek titkosítását a Kreml és a Lubjanka „a viharos 90-es években” óvatlanul feloldotta. A szovjet ipar által felhasznált alumínium mennyiségének mintegy felét tette ki a nyugati segítség, ami lehetővé tette a repülőgépek és harckocsi motorok gyártását. De nyugatról származtak a minőségi páncélzat előállításához szükséges kiegészítő anyagok, a magas oktánszámú repülőgép-üzemanyag, a Vörös Hadsereg gépkocsiparkjának nagyobb része – 1945-ben az autópark 70% amerikai gépkocsikból állt, de voltak angol és kanadai járművek is –, a mozdonyok, vagonok, sínek és hírközlési eszközök. Végül, de nem utolsósorban a nyugati szövetségesek által szállított élelmiszerek megmentették a Szovjetuniót a szörnyű éhínségtől és biztosították a hadsereg élelmezését, mi több – lehetővé tették 6-7 millió férfi és nő mozgósítását, akik nélkül a Vörös Hadseregnek egyszerűen nem lett volna kit hadba fogni…
A „honvédő háborúban aratott nagy győzelem” kérdésének puszta felvetése minőségileg két csoportra osztja az ukránokat. Ebben a koordinátarendszerben az elit kategóriába sorolják azokat, akik hazájuknak tekintették és tekintik a Szovjetuniót, akik a Vörös Hadsereg soraiban harcoltak, vagy más szovjet rendvédelmi szerveknél – NKVD és KGB – teljesítettek szolgálatot. A másik, alacsonyabb rendű csoporthoz nemcsak azokat sorolják, akik az UPA, vagy más nemzeti katonai szervezetek tagjai voltak, hanem azokat is, akik 1939. szeptember 1-én felvették a harcot a nácik ellen a lengyel hadsereg soraiban (akkor, amikor a Vörös Hadsereg még a Wehrmacht szövetségese volt, és Sztálin állítása szerint „vérrel pecsételt barátság kötötte össze őket”), illetve később, a lengyel hadsereg katonáiként harcoltak Olaszországban és Franciaországban és az európai ellenállási mozgalmakban. Százezrekről van szó, és azt se feledjük, hogy a Katynban kivégzett lengyel tisztek között számosan voltak ukrán származásúak, akiket nem vonzott a sztálinizmus, és életük végéig kitartottak a bajtársi hűség mellett. Mindezek ismeretében azt látjuk, hogy a „másodosztályúak” is „igazi győztes hősök”, és azok is, akik legyilkolták őket, majd valamilyen módon részvevőivé váltak a Németország elleni háborúnak.
Ami pedig Berlin elfoglalását illeti, csak azért jutott a Vörös Hadseregnek – hatalmas emberáldozatok árán –, mert Eisenhauer tábornok, a szövetséges haderők főparancsnoka megtiltotta Patton tábornoknak, a 3. amerikai hadsereg parancsnokának a német főváros ostromát.

Díszveteránok, vagy az élő és holt veteránok megbecsülése?

A fenti és egyéb, a második világháború eseményei iránt érdeklődők körében közismert tények ellenére az idei május 9-én Ukrajnában – nem utolsósorban az orosz sajtónak és az oroszországi vezető politikusoknak köszönhetően – fokozódott a szovjetbarát „hazafias” hisztéria. Zászlók, tv-filmek, dalversenyek, „a szovjet népek barátságára” utaló politikusi beszédek – különösen jellemző volt ez a „barátság” a különböző nemzetiségek tömeges deportálása idején – hallatán az embernek olyan érzése támadt, hogy visszatértek a sztálini, vagy legjobb esetben is a brezsnyevi idők. Ehhez még tegyük hozzá az immár hagyománnyá váló lvovi provokációkat és „a fasiszták csatlósainak” címzett fenyegetéseket. Ez utóbbi körhöz sorolhatók mindazok az ukránok, akik nem akartak beállni a vörös zászló alá, bár mi ebben a szégyen, hiszen a nácik is vörös zászlók alatt masíroztak, akárcsak a bolsevikok. És még sorolhatnánk. Mindeközben a valódi frontharcosok valódi hőstettei a háttérben rejtőznek. A tv-filmek kockáin az utóbbi évtizedben többnyire azok szerepelnek, akik nem a Hitler ellen vívott háborúban, hanem az ukrán nemzet elleni harcban szerezték a kitüntetéseiket és rangjukat. Az ukrán törvényhozás ugyanis „a háború részvevői” közé sorolja azokat is, akik 1954-ig belügyi egységeknél és a KGB soraiban harcoltak az „ukrán burzsoá nacionalistákkal”. Ezek az emberek természetesen sokkal fiatalabbak és jobb egészségi állapotnak örvendenek, mint a második világháború veteránjai, kiknek többsége már elmúlt 85, és nem vehette igénybe a különleges ellátást biztosító belügyi szanatóriumok szolgáltatásait.
Ezek a veteránok (többségük nem vallja magát kommunistának és sosem volt sztálinista) nem kellenek sem a jelenlegi hatalomnak, sem „a nagy győzelem védelmezőinek”, sem a show-business jeleseinek, akik ezen az évfordulón minden évben „nagyot szakítanak”. Legfeljebb valamilyen jelentéktelen könyöradománnyal szúrják ki a szemüket. A május 9. körül kiépített mitológiának azonban szüksége van rájuk, hisz’ lehet, hogy most rosszul élünk, az emberek nyomorognak, a politikai és szociális jogokat korlátozzák, de azért „mi szabadítottuk fel Európát”, „mi mentettük meg a világot”, „mi győztünk a legszörnyűbb háborúban”. Minden egyéb másodrangú, „a nagy, soknemzetiségű szovjet nép” azonban valami egyedi és megismételhetetlen jelenség, az emberi civilizáció csúcsteljesítménye, amire az idők végezetéig büszkék lehetünk…
Ezért kezdeményezték a fiatalok, hogy Európával azonos napon (Fehéroroszország és Oroszország kivételével), május 8-án emlékezzenek meg a második világháború áldozatairól. Az általános nemzeti megbékélésre szükség van, tiszteletet és megbecsülést érdemelnek mindazok, akik erre törekszenek. Az emberség előbb-utóbb legyőzi a totalitárius látványosságot és a „neoszovjet” hisztériát. A „Nagy Honvédőről” kialakult, és máig élő sztálinista mitológia meghaladása nélkül Ukrajna nem lehet a szabad emberek szabad állama.

Szerhij Hrabovszkij, a filozófiai tudományok kandidátusa, az Ukrán Írószövetség tagja
Szabadság Rádió