№2(122)
április - június
2013 év

Ukrán dal szól az óceánon túl

1922 októberében kezdődött a kórus Észak-amerikai turnéja, amely decemberig tartott. Ez idő alatt a Nemzeti Kórus megfordult New Yorkban, Washingtonban, Richmondban, Detroitban, Clevelandben, Chicagóban, Columbiában, Toolsban, Oklahomában, Neville-ben, Memphisben és Dallasban. Némely amerikai városba kétszer-háromszor is visszatértek, ami a híres kórus nem mindennapi népszerűségét jelzi. Az ukrán dal Amerikában első alkalommal a Carnegie Hallban szólalt meg, utána pedig a Colosseumban mutatkoztak be. Fellépéseiken rendszeren megjelentek az Amerikában élő ukránok, de nemcsak ők halmozták el virágaikkal a „sajátjaikat”, hanem a helyi zenei élet kiválóságai is, akikből a kórus tiszta érzelmeket váltott ki.
A következőket írta a kórusról a The New York Herald: „Nem szükséges részletekbe menően elemezni az egyes dalok részleteit, elég felismerni, hogy az Ukrán Nemzeti Kórus igazi meglepetést okozott városunk zenei életében, és egy olyan művészeti formavilágot tárt elénk, amely egy erős, eredeti nemzeti létből sarjadt, és évszázadok során növekedett az egykori Dél-Oroszország ismeretlen tájain”.
The Sun, 1922 októbere: „Még mielőtt a népes közönség fájóra tapsolta volna a tenyerét és rekedtre kiabálta magát, a szemeket elborították a lelkesedés könnyei… Tegnap este Kosic bemutatta kórusát Amerikának, és a bemutatkozás győzedelmesre sikeredett… Öröm volt hallgatni őket”.
New York után következett a nagy amerikai utazás. Egész nap – sokszor még éjszaka is – úton voltak, és minden nap koncerteztek. Washington jó benyomást gyakorolt a kórustagokra. Kosic így írt erről: „Csodálatos, tiszta város, az utcák szélesek, sok a park és a szobor. Szépek a házak, különösen a Capitolium, amely a párizsi Pantheonra emlékeztet. A Fehér Ház egy parkban álló, földesúri udvarházra emlékeztető épület. Szinte hihetetlen, hogy ebben az épületben dőlhet el egész Európa, sőt az egész világ sorsa”.
A washingtoni sajtó jó kritikákat írt a kórusról.
The Washington Herald, 1922 októbere: „Ki mondta, hogy a gyermekkor elmúlik? A Ukrán Kórus bebizonyította, hogy az ifjúság és a közvetlenség nem csak az egyén sajátja lehet, hanem egész nemzeteké”.
Az Ukrán Nemzeti Kórus október 26-án már a pittsburghi Carnegie Music Hallban állt színpadra. A termet megtöltötte a hallgatóság. Sok volt közöttük az ukrán is. A koncert után az ukrán pravoszláv közösség banketten látta vendégül a kórustagokat. Az ukrán közösség büszke volt honfitársaira. A kórus szereplése felkeltette a helyi sajtó figyelmét is.
The Pittsburgh Post, 1922 októbere: „Tegnap este történelemformáló emberek látogattak a Carnegie Music Hallba. Messziről, a szinte ismeretlen Ukrajnából érkeztek… A tegnap esti bemutató után a híres latin temperamentumnak el kell takarodni az útból, ha jönnek az ukránok… A többi énekes csak a hangjával énekel, ez a nemzet azonban a történelmével. Visszavárjuk az ukránokat”.
The Pittsburgh Gazette: „Nagyon ritkán hallhatunk ilyen tökéletes eladást, mint Kosictól és Ukrán Nemzeti Kórusától tegnap a Carnegie Music Hallban. Elég csak végignézni, ahogy a színpompás és gazdagon hímzett népviseletbe öltözött énekesek – 15 nő és 23 férfi – betöltik a színpadot. Ez már önmagában többet ér, mint a jegy ára… A koncerten két köszöntő hangzott el. Az angol nyelvű egy röviden megfogalmazott kérést tartalmazott: ismerjék el a kozákságot önálló nemzetnek. Hiszem, hogy ez a kérés szilárd történelmi alapon nyugszik, bár a párizsi konferencia figyelmen kívül hagyta” – írta Gland Kidle újságíró.
A Nemzeti Kórus 1922 októberének utolsó napjaiban érkezett Chicagóba. A pályaudvaron az ötvenezres ukrán közösség képviselői köszöntötték a vendégeket, akik a chicagói rendőrök felvezetésével, díszmenetben vonultak végig a városon. Az ünnepélyes fogadtatás ötlete a chicagói polgármestertől származott. A kórus néhány napig tartózkodott a városban, és több koncertet adott a környező településeken is.
Chicagóban az Orchestra Hall Auditoriumban léptek színpadra. „Olyan sokan jöttek el, hogy szinte egymás nyakában lógtak” – emlékezett Kosic. A koncert után a helyi ukrán közösség – pravoszlávok és görögkatolikusok közösen – fogadáson látta vendégül a kórust. A rendezvényen nagyon szép beszédet mondott Andrij Septickij gróf, görögkatolikus metropolita. A chicagói zenekritikusok nagy tisztelettel írtak a kórusról. Chicago Daily Journal, 1922, október 31: „Az ilyen karének egyedül való, és csak a legnagyobb elismerésre tarthat számot. Hallani kell őket, mert valami újat adhatnak, olyasmit, amin el kell gondolkodni… Mit tudnak az amerikaiak a dalról? Nem az folyik vér helyett az ereikben, nem az árad szét életadó levegőként a tüdejükben… Az amerikaiak távol állnak attól, hogy nemzeti „hitüké”, önmaguk jelképévé váljon a dal. Az ukránok számára azonban a dal legalább olyan fontos, mint a mindennapi kenyér. Világlátásuk, szerelmeik és életük semmi a zene nélkül, amely életük legemlékezetesebb pillanatainak esszenciáját foglalja magába. Az ukránok kiénekelik a szívüket”.
Chicago Evening American, 1922, október 31: „Az Ukrán Nemzeti Kórus nem hasonlítható bármily más, korábban hallott énekkarhoz, és egyáltalán nem tekinthetők eltúlzottnak a szereplésüket szuperlatívuszokban beharangozó sajtó állításai. Ezek az Ukrajnából jött emberek a tonális technika legnagyobb mestereinek színvonalán teljesítenek. A kórus hangzása néha egy olyan orgona hangjára emlékeztet, amelyen maga Caesar Frank vagy Camille Saint-San kezei siklanak. Olekszandr Kosic a technikai és dinamikai manipulációk varázslója. Az ukránok kíséret nélkül énekelnek, és még sohasem tévesztettek egyetlen hangot sem. Hangjuk áradásában valóban van valami szívmelengető…” November elején az Ukrán Nemzeti Kórus Detroitba utazott. Az eléggé kritikus szemléletű Kosic szerint a kórus viszonylag jól énekelt a zsúfolásig megtelt teremben, a kritikusok pedig azt írták, hogy az ukránok csodálatos ukrán dalokkal örvendeztették meg a közönséget.
Detroit Evening Times, 1922. november 10: „Nem hallgathatjuk az ukrán kórust úgy, hogy ne éreznénk előadásukban az igazi szépséget, amely túllép a korrekt hangzáson vagy formán; olyan szépség ez, amelyet csak a hatodik, avagy esztétikai érzékünkkel érthetünk meg!”
Az indianapolisi la Fayett után az Ukrán Kórus a csodálatos St. Louis-i Odeonban állt színpadra. A siker hatalmas volt. Szűnni nem akaró ováció, és a szokásos kritikusi elismerések követték egymást. Richard Spamer írta a St. Louis Daily Globe Democrat-ban: „Még csak nem is sejtettük, hogy a művészi tökély birtokában vannak. De ezek az ukránok azonnal helyre tettek bennünket. Minden hallgató kénytelen volt beismerni, hogy ebben a muzsikában van valami új, valami olyan, ami a nyugati ember számára utánozhatatlan… Mintha csak egy különleges küldetés miatt álltak volna össze, éspedig azért, hogy arról a Hazáról énekeljenek, amelyet őseiktől örököltek… Ritka nagy öröm volt hallgatni őket”.
Legalább ekkora diadalmas sikert aratott a kórus Columbiában, a Missouri Egyetemen, ahol a hallgatóság jobbára tanárokból és diákokból állt.
The Columbia Evening Missourian, 1922. november 16: „Ha Ponche de Leon az örök fiatalság forrásának keresése közben elvetődött volna az egyetem auditóriumába, bizton hitte volna, hogy megtalálta, amit keresett. Mi mással lehetne megmagyarázni a népes közönség lelkesedését, amivel mintegy magukba szívták egy nagy nemzet érzelmi életének a csodálatos hangzásvilágban testet öltött szépségeit! A szomorú, melankolikus dallamokat vidám, örömteli melódiák követték, majd szinte berobbantak az erőtől duzzadó kozák nóták. A hallgatókra kétség kívül hatást gyakorolt az a tűz, ami az ukránok által előadott dalokban jelen volt, és amikor gondolatban egy pillanatra tudatosult bennük, mit is hallanak, már világosan látták, hogy minden pillanatnyilag érzékelt politikai nehézség csak átmeneti lehet egy ilyen tudati fundamentummal rendelkező nemzet számára”.
Érdekes elolvasni, hogy értékelte a kórus szereplését Olekszandr Kosic. Olvassunk bele az oklahomai fellépés értékelésébe: „Felfigyeltem egy lányra, aki szinte „zenei extázisba” esett. Még soha életemben nem láttam, hogy valakit ennyire magával ragadott volna a zene. Amikor elvezették hozzám, az izgatottságtól egyetlen szót sem tudott szólni, csak idegesen remegett és hüppögött. Az első sorban ült egy, külsejét tekintve egyszerű ukrán, aki minden dalnál zokogott, mint egy kisgyermek. Mindez nagyon elégedetté tett”. A helyi kritika, szokás szerint az egekig magasztalta a Nemzeti Kórust.
The New Advance, Oklahoma, 1922. november 24: „A High School Auditoriumban színpadra lépő együttest szimfonikus zenekarként harangozták be. A kórust viszont csak a naphoz, a hajnalhasadáshoz és szélhez hasonlíthatjuk. A kórus a szabadság, a szerelem és a kedvesség hangokban megnyilvánuló inkarnációja. A fegyelem és a szépség tömény kivonata. Sok időt kellene eltölteni a „tisztítótűzben”, hogy a lelkünk annyira megtisztuljon, mint egyórányi ilyen muzsika hallgatásakor”.
A kórus Oklahomából Atlantába utazott. A fárasztó utazások kimerítették az énekeseket, de semmi sem szeghette a kedvüket, hogy ne teljes szépségében szólaljanak meg előadásukban az ukrán népdalok. „Hiszen ez az előadásmód nem egyetlen nemzedék öröksége, hanem sok-sok előttük járó nemzedéké, és egy olyan zseni közreműködésével jutott fel a csúcsra, mint Olekszandr Kosic. A kórust hallgatva ráébredünk, hogy Amerikának a híres technikai fejlettsége mellett a művészetben még van mit tanulni az óhazától” – írta az Arkansas Demokrat a kórus Little Rock-i fellépését követően. A kórusról szóló cikkében az Arkansas Gazette egy olyan kincsestár megőrzésére hívta fel a figyelmet, mint az ukrán népdal. „Ukrajna szíve titokzatos és varázslatos. Sajátos humor forrásaként buzog, vagy szomorkodik a tragédiák okán. A néplélek a megtorlások súlya alatt ugyanolyan ősi hagyományokba rejtette az ideáljait, mint amilyen ősi a nemzet történelme. Mindez Ukrajna muzsikájában fejeződik ki, mert zenéjük legelsősorban „emberi”, mégpedig abban az értelemben, hogy kifejező eszközük a nép hangja”.
Az Észak-amerikai turné utolsó állomása Texas volt. A fellépések idején a kórus már készült Mexikóba, és közben problémák adódtak a Latin-amerikai szerződésekkel. Nem tudták, mi vár rájuk, de a karnagy és az énekesek emlékezetükbe vésték a texasi közönség tapsát és a kedvező kritikákat.
Times Herald, 1922. december 5: „Akik nem voltak a koncerten, nem tudják, mit veszítettek, mert Dallasban soha ehhez hasonló nem történt. A negyven kitűnő énekes valóban bebizonyította, hogy a zene olyan erő, ami a földre kényszeríti az eget”.
Austin American, 1922. december 8: „Mennyei muzsika hangjaival, megismételhetetlenül édes tónusokkal, erővel és kifejezőkészséggel, ötletességgel mutatta be tudását és tehetségét a semmilyen más kórushoz nem hasonlítható Ukrán Nemzeti Kórus, új magaslatokra emelve ezzel városunk zenei életét. A negyven énekes Olekszandr Kosic vezényletével kíséret nélkül énekel, s ezzel olyan helyet vívott ki magának a világ zenei életében, amely talán egy emberöltő alatt sem helyettesíthető”.

Folytatás a következő számban