№3(95)
május - június
2008 év

Emlékeim

  • Tab 1
  • Tab 2
  • Tab 3
Az ukrán nemzet 1917 és 1921 között vívott felszabadító háborúinak elbukását követően Ukrajna négy megszálló hatalom elnyomása alá került. Az ország központi és keleti területeit a bolsevikok szállták meg, Galíciát a lengyelek, Kárpát-Ukrajnát Csehszlovákia, Bukovinát pedig Románia. A megszállók élesen behatárolták az ukránok mozgásterét mind a gazdasági, mind pedig a szellemi élet valamennyi területén. A kialakult helyzet törvényes úton történő megváltoztatására nem volt remény. Mindeközben még nagyon frissek voltak a nemzet – elsősorban a galíciaiak – emlékezetében az első világháború idején zajló felszabadító ütközetek és a rövid életű függetlenség emlékei. Ez a történelmi emlékezet sugalmazta a korabeli ifjaknak, hogy a hazáért harcolni kell. A fiatalok tisztában voltak azzal is, hogy a megszállt területeken a függetlenségi harc egyetlen lehetséges formája az illegalitás. 1929-ben meg is alakult az Ukrán Nacionalisták Szervezete (UON), amely kristálytisztán megfogalmazta célkitűzését: „Megteremted az Ukrán Államot, vagy meghalsz az érte vívott harcban”. A háború utáni években az UON igazán hatékony szervezeteként a lengyelek által megszállt területeken tevékenykedett.
A második világháború kezdetével még szélesebb körben bontakozott ki a felszabadító harc. A német megszállás alatt jelentős mértékben aktivizálta magát az Ukrán Népfelkelő Hadsereg (UPA), amely már felfegyverzett partizánosztagokra támaszkodott. A szabadságért vívott illegális fegyveres harc hosszú évekig – 1954-ig – tartott. Előbb a lengyelek, később pedig a németek és a bolsevikok ellen.
A népünk által vívott felszabadító háborúk hosszú láncolatát elemezve megállapíthatjuk, hogy az asszonyok sohasem mutattak akkora aktivitást, mint az UPA harcai során, illetve a második világháborút követően. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy küzdelmük mindmáig alig említik a XX. század második felét feldolgozó történelmi munkák.
A fiatal nők, és általában a kortársaknak az előző nemzedékekhez mérten fokozott hazafisága a felvilágosultságra, a képzettségre épült, ami lehetővé tette számukra, hogy azonosuljanak a súlyos elnyomás alatt szenvedő nemzetükkel. A nemzeti érzelmű fiatalok harckészségét és megbízhatóságát bizonyítja az a tény is, hogy az UPA a partizánakciókra nem igazán alkalmas területeken is kifejthette harci tevékenységét.
Tekintettel a jelentkezők nagy számára és a felajánlott szolgálatok széles körére, az UPÁ-hoz nem csatlakozhatott bárki. Elsősorban középiskolás és egyetemista diáklányok számíthattak a felvételre. Ezek a fiatal lányok többnyire az OUN nőszervezetéből érkeztek, ahol már elsajátították az ukrainisztika alapjait, megismerkedtek az ukrán nacionalizmus eszmerendszerével, kitanulták az illegális mozgalomban elengedhetetlen konspirációi alapelemeit, egészségügyi, felderítői és propagandista alapkiképzést kaptak. A nők feladatköre azonban jelentősen eltért a férfiakétól. Nem kaptak fizikailag megerőltető megbízásokat, s sokan közülük egyáltalán nem vettek részt fegyveres harcban. Nem is lehetett ez másképpen, ha figyelembe vesszük az UPA soraiban szerepet vállaló fiatalok neveltetését, a nőkkel szemben tanúsított bánásmódot és azt az erkölcsi hozzáállást, amit ezek az ifjak magukkal hoztak a családból, az egyházból és az iskolából.
A nőket a leginkább az egészségügyi ellátásban alkalmazták. Önálló szervezetük is volt, az Ukrán Vöröskereszt (UCSH), amely fenntartotta a kapcsolatokat a járások, körzetek és országrészek szervezeti között. Számíthattak a lakosság segítségére is. Az asszonyok gyógynövényeket gyűjtöttek, kötszereket készítettek, gyógyszereket, sebészeti eszközöket vásároltak a városokban és összekötő irodákat működtettek. Az illegális felszabadító mozgalommal együttműködő női közösség nélkül elképzelhetetlen lett volna a harc 1941 és 1953 között.
A harci cselekmények idején az UPA szervezetében tevékenykedő asszonyok felderítői feladatokat láttak el, lehetővé téve a fegyveres egységek biztonságosabb mozgását a frontvonalon. Amikor Moszkva 1944-ben az NKVD egységeivel fésültette át az erdőket, az állandó összecsapások és razziák közepette élelmet kellett szerezni, ápolni a sebesülteket, helyreállítani a szétszakított kapcsolatokat az UPA egységei és a parancsnokság között. Ebben a helyzetben kiemelt szerep várt az asszonyokra.
1944 őszén, amikor a front nyugatra tolódott, az Udarnik katonai körzet parancsnoka megbízott azzal, hogy létesítsek kapcsolatot a körzete és az UPA főparancsnoksága közt. Átadta nekem a postát, amelyet jól el kellett rejtenem, amit pedig nem akart leírni, szóban kellett tolmácsolnom. Bajtársaim kikísértek éjszaka a járás egyik városkájának határába, a hátralévő másfélszáz kilométert pedig magamban kellett megtennem.
A feladat teljesítése közben kétszer vettek őrizetbe a szovjet államvédelmisek. Első alkalommal a pályaudvari nagy tömegnek köszönhetően sikerült elvegyülnöm az utazóközönség között és lerázni az enkávédéseket, akiknél ottmaradtak a személyes okmányaim. Visszaúton már beértem a faluba, ahol vártak rám a bajtársaim, amikor az első háznál – mintha a föld alól pattant volna elő – előttem termett egy belügyes. Bevitt a házba, és a motozásnál megtalálta a tarisznyámban az illegális irodalmat. Annyira elmerült a Lázadó Bors című szatirikus lap olvasásában, hogy észre sem vette, amikor arrébb mentem, hogy egy bögre vizet kérjek a gazdasszonytól, és kifutottam a házból.
Az illegális harc során az asszonyok ennél kritikusabb helyzetekbe is kerültek. A férfiak az UPA fegyveres egységeinek soraiban harcoltak, eközben az asszonyok magányos harcosok voltak. Megbízásaikat minden védelem nélkül teljesítették, sok esetben hamis papírjaik sem voltak a legjobb minőségűek, végső esetre méregkapszulát vagy pisztolyt vittek magukkal, bár a használatukra kevés volt az esély. Az ellenség sűrűjében mozogtak, és sohasem tudhatták, mikor, hol és milyen körülmények között kell felvenniük a harcot.
A körülmények egyre nehezebbek lettek, és változtatni kellett a harc formáin is. 1947-től az UPA illegalitásba vonult. Ettől fogva az asszonyok ápolónői munkát végeztek az UPA kórházaiban, illetve biztosították az összeköttetést a harcoló egységek között és a külfölddel. A külfölddel való kapcsolattartásban rendkívül fontos szerepet játszottak a nyugati végeken tevékenykedő ellenállók. Zakerzónia (Holmscsina, Pidljasje) volt az az ablak, amelyen át eljutottak a küzdelmünkről szóló hírek külföldre. A lengyelországi városokba irányított ellenállók munkát vállaltak, és biztosították a zökkenőmentes kapcsolattartást a Nyugattal. Ezek az asszonyok tették lehetővé a különböző követségek, konzulátusok, külföldi kereskedelmi kirendeltségek révén, hogy a világ értesüljön népünk küzdelméről. A kényszerű visszatelepítés alatt ezek az asszonyok futár feladatokat teljesítettek. Mindent egybevetve, a futár asszonyok segítségét mind a főparancsnokság, mind pedig a harcoló egységek igényelték.
A háborús években a felszabadító harc legfontosabb célja az volt, hogy megerősítse a nemzetállami eszméket Ukrajna keleti megyéiben. Ennek érdekében fokozni kellett a propagandát. Az illegális nyomdák többségében asszonyok voltak a nyomdászok, a titkárnők, sőt a szerkesztők is.
Az irodalmi anyag előkészítése munkájuknak csak egy kis része volt. Rájuk várt a terjesztés is, még a legtávolabbi megyékben, sőt más köztársaságokban is. Ezt a feladatot kétféle módszerrel oldották meg: az illegális kapcsolatrendszer révén, vagy pedig úgy, hogy az asszonyok cipelték az újságkötegeket a rendeltetési helyükre. Ez egy eléggé veszélyes feladat volt. Nem egyszer kellett otthagyni az újságokat a vagonok polcain, előfordultak lebukások és letartóztatások is. Sokszor kerültek a politikai foglyok táborába olyan asszonyok, akik összekötői feladatot láttak el.
Az UPA küzdelmeiből részt vállaló asszonyok eljátszottak egy olyan szerepet is, amelyről sem a naptár, sem pedig a statisztikák nem emlékeznek meg. Egyszerűen a női szerepről van szó, amikor is természetükből fakadóan igyekeztek élhetőbbé tenni a nehéz katonaéletet. Az asszonyok legalább néha megpróbálták ünnepekkel színesíteni a kemény hétköznapokat, ünnepi ételeket, süteményeket készítettek. Az elhúzódó, életre-halálra menő harcok során, a bunkerekben, mélyen a föld alatt az asszonyok képesek voltak megteremteni a normális élet illúzióját. Hiszen az amúgy kemény harcosok is vágytak a család, a szívüknek kedves emberek után. Az ellenséggel szemben érzett gyűlölet ösztönzője a harcnak, az életben maradáshoz azonban kevés a puszta gyűlölet. A gyűlöletnél erősebb volt bennünk az a szeretet, amelyet a szenvedők, szüleink, családtagjaink, egész népünk iránt éreztünk. Az asszonyok puszta jelenlétükkel segítettek abban, hogy a katonák megőrizhessék a legfontosabb emberi érzéseiket.
A férfiak és nők közötti különbség az illegalitásban sem tűnt el, és a kapcsolatuk sem volt mindig ideális. Bárhová is mentem, kezdetben át kellett törnöm a tartózkodás és bizalmatlanság kemény falát. Óhatatlanul felvetődött, hogyan tudok majd beilleszkedni kemény katonavilágukba. Emlékszem az egyik tavaszra. Elhagytam a telelőhelyemet és elindultam egy másik járásba. Nehéz volt megválni a régi bajtársaktól, akikkel oly sok veszélyes razziát éltünk át. Fájdalmas veszteségként éltük meg egyik bajtársunk halálát, nem véletlenül könnyeztünk a búcsúzáskor. A társaim már korábban bevallották nekem, hogy nem igazán örültek, amikor a parancsok közölte velük: egy nő is velük tölti a telet. Attól tartottak, nem bírom ki tavaszig. Kibírtam.
Köreinkben a férfiak és nők barátsága a természeti és közösségi törvényekre épült. A megszálló túlerővel szembeni egyenlőtlen küzdelem, a közös sors, a megrázó élmények, a súlyos veszteségek, és a legfontosabb – nemzetünk felszabadításának eszméje egységbe kovácsolt bennünket, mint annak idején a keresztényeket a katakombákban. Egy egységes, nagy családba, ahol minden egyes ember drága kincs volt. Miközben e sorokat írom, eszembe jut 1952 Húsvétja…
A vége felé járt már a tél, az illegalitás egyik legnehezebb tele. Négyen – Orlan, Roman, Vira és én a Kotovi erdőbe, az Erdőmellék (Poliszja) szomszédságába menekültünk a falun végigsöprő razzia elől. Itt lett volna az első tavaszi találkozónk a szomszéd járás felkelőivel. A hátizsákunkban egy fekete kenyér, búzát és egy darab szalonna volt. Kását készítettünk, és erdei füvekből keserű teát főztünk. Csodálatos nap volt, az erdőben ünnepélyes nyugalom honolt, csak a madarak csiviteltek. A faluból odahallatszott a halk harangzúgás.
Ez a Húsvét a szomorúságával vésődött az emlékezetembe. És nem a szegényes étrend, hanem a magány fájó érzése miatt. Az ilyen napokon jól esik visszatekinteni, átlapozni a múlt lapjait.
Egykor nekem is volt szülőházam, ahol a szüleim féltő gondoskodása közepette telt a gyermekkorom és az ifjúságom. Most hozzátok, valahová a szibériai tajgába szállnak a gondolataim.
Húsvétok az UPA soraiban, a katonák közt, istentisztelet az erdőben, közös „lakoma”. Nem gondoltunk a halálra, örültünk az életnek, és valóban hittünk abban, hogy az igazság valóban feltámad és győzedelmeskedik hazánkban. Az egykori százakból mára csak néhányan maradtunk.
Az asszonyok a bajtársaikkal együtt járták végig az UPA forradalmi-felszabadító harcainak útját a második világháború idején és az azt követő években. Egyesek az UPA kórházaiban haltak meg, mások a bunkerekben, az erdei szálláshelyeken, az ellenséges támadások következtében a falvak határában, a mezőkön és az utakon. Megszámlálhatatlanul sok bajtársamat vitték a lezárt vagonokban a börtönökbe és a szibériai fogolytáborokba. De valószínűleg még ott is elvonták a szájuktól a nyomorúságos fogoly fejadagot, és odaadták rászoruló harcostársuknak. A mindennapos, nehéz rabszolgamunka után is volt erejük ahhoz, hogy a rongyaikból kifejtett cérnával kendőket hímezzenek és odaadják férfitársaiknak, egy kis emberi melegséggel enyhítve mártír sorsukon.
A szülőföldön és a szibériai táborokban fellelhető névtelen sírhantjukon helyénvaló a jelképes felirat: Mindörökké hűséges.

Marija Szavcsin-Piszkir