Sztepan Bandera: egy forradalmi életút állomásai
80 esztendővel ezelőtt Sztepan Banderát a Nyugat-ukrajnai Önkéntes Haderő regionális parancsnokának nevezték ki. A rendkívül agilis, tettre kész és karizmatikus fiatalember (1919-ben született) addigi tevékenysége mind barátai, mind pedig ellenségei számára megkérdőjelezhetetlenné tette az ukrán ügy iránti elkötelezettségét. Aktív
résztvevője a Plasztnak (a gyermek, ifjúsági és felnőtt szervezeteinek), dolgozik a diákmozgalomban, tagja az illegális OUN-nak… Jellembeli tulajdonságaival nagy hatást gyakorolt Jevhen Kovalec ezredesre, az OUN és az UVO parancsnokára, aki 1932-ben kinevezte a regionális parancsnok helyettesévé, és még ennek az esztendőnek a decemberében megbízott vezetővé, majd pedig 1933 közepén regionális parancsnokká, azaz a szervezet második emberévé.
Manapság, amikor a nemzeti érzelmű ukránokat és személy szerint Banderát is igaztalan támadások érik, és az ukrán szabadságharcosokat esztelen gyilkosoknak és banditáknak próbálják ábrázolni, érdemes felidézni, milyen körülmények között formálódott ezeknek az embereknek a jelleme, mi történt Bandera és harcostársai harcának kezdeti szakaszában.
Milyen talajban gyökerezett a radikális ukrán nacionalizmus?
Galícia abban az időben vált a többségében lengyelek által lakott, elmaradott osztrák tartományból – a lengyel soviniszták lekicsinylően csak „papok és parasztok” nációjának nevezték az ott élő ukránokat – igazi ukrán Piemonttá, a nemzeti szellem központjává, ahol folyamatosan formálódott a nemzeti öntudat. A XIX. században ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott az egyházi értelmiség. Sok volt közöttük az ún. moszkofil, az orosz birodalmi eszmeiség híve, de sokkal többen voltak a népiek, az ukrán nacionalizmus eszmei előfutárai, akik önálló nemzetnek tekintették az ukránokat, nem pedig az orosz etnikum egyik szárnyának, mint tették azt Moszkva-barát ellenfeleik.
A népiek történelmi győzelmet arattak a Moszkva-barátok felett Galíciában, minek következtében ez utóbbi csupán marginális vonulatként létezett ezen a vidéken. Az egyházi értelmiség népi szárnyához tartozott Sztepan Bandera apja is. Amikor megalakult a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság, Andrij Bandera atya önként csatlakozott a galíciai ukrán sereghez, ahol káplánként szolgált.
Ahhoz, hogy megértsük, milyen környezetben nevelkedett az ukrán nacionalisták majdani vezetője, olvassunk bele Petro Mircsuknak, az OUN-UPA krónikásának soraiba:
„Akkor, tízéves legénykeként találkozott először Sztepan Bandera a nemzeti újjászületés magával ragadó élményével. Látta, milyen ünnepélyesen emelkedett hangulatban, milyen tisztelettel és megbecsüléssel emelték a magasba az ukrán parasztok a kék-sárga zászlót, a nyugat-ukrajnai területen 1918. november 1-jén újjászületett ukrán állam jelképét, milyen eltökélten esküdtek meg arra, hogy az ukrán állam hűséges és tisztességes polgáraiként készek az életük árán is megvédeni hazájukat mindenféle ellenségtől. Látta, milyen szívesen állnak be az ukrán falusiak az ukrán seregbe, és mennek a harctérre, milyen bátran vettek búcsút – talán örökre – férjeiktől az ukrán asszonyok, akik büszkén magyarázták gyermekeiknek, hogy édesapjuk Ukrajnáért indul harcba. Az ország, az ukrán államiság újjászületésének megindító és magasztos látványa mélyen bevésődött a fiatal Sztepan Bandera és számos kortársa lelkébe, és örökre meghatározta elkötelezettségüket”.
Ezt követően hosszú évekig a lengyel sovinizmus uralkodott az ukránok felett. 1920-ban, Galíciában az Ukrán Néphadsereg és a Galíciai Ukrán Hadsereg egykori (ők nem tekintették magukat egykoriaknak) parancsnokai megalakították az Ukrán Katonai Szervezetet, az UVO-t – az OUN elődjét. A vereség okozta fájdalom és a nemzet állami önállóságának bármi áron történő kivívása vezérelte őket.
Az 1918 és 1921 között vívott nemzeti felszabadító harcban elszenvedett vereség egyik fő okának tartották, hogy a Központi Tanács és az UNK kormányai képtelenek voltak eredményes munkát végezni a belső és külső ellenség nyomása közepette. A Tanács képviselőinek véget nem érő civakodása és intrikái, a demagóg szócséplés és felelőtlenség arról győzte meg a katonákat, hogy csak a tettre kész, az áldozatokat is vállalni hajlandó hazafiság („Vagy megszerzed Ukrajnát, vagy vele együtt pusztulsz el”!), és a katonai vasfegyelem képes visszaszerezni az ukránok elveszített államát. Ezek az alapelvek képezték az 1929-ben alakult OUN eszmei-etikai fundamentumát.
A partizánharc és visszhangja
Bandera vezetésével az OUN felelevenítette a Galíciában hagyományos propaganda kampányt, és büntető akciók sorozatába kezdett a lengyel megszálló hatalom képviselői ellen. Többek közt 1934-ben Hrihorij Macejko Varsóban megölte Bronislaw Peraczky tábornokot, azt a lengyel belügyminisztert, aki az ukrán lakosság ellen az állami terror eszközeivel élt az ún. „pacifikálás” során. Az eseményt követően Banderát és harcostársait bíróság elé állították. A tárgyalás nagy hatással volt mind az ukrán, mind pedig a lengyel társadalom hangulatára. A Wiadomosci Literackie című lengyel kiadvány 1935. december 15-i számában többek közt a következőket írta:
„Ezek az emberek gyilkoltak, hogy szolgálatot tegyenek népüknek. Nem gondoljuk, hogy ilyen eszközökkel a jó ügyet szolgálták. Egy valamit azonban elértek: a lengyel sajtó háromnegyede, amely tizenhét esztendőn át még leírni sem volt hajlandó azt a szót, hogy „ukrán”, ez alatt a három hét alatt megtanulta és sohasem fogja elfelejteni. És azok az emberek, akik korábban sohasem nevezték őket más szóval, mint „hajdamákok”, most szégyenkeznek e buta közhely miatt… Tizenhét esztendőn át azt sulykolták belénk, hogy a lengyel nyelv terjesztése a perifériákon – esetenként akár erőszakkal is – egyet jelent a lengyelség, Lengyelország szeretetének terjedésével. És most itt vannak ezek az emberek, akik bár tudnak lengyelül, nem kívánnak ezen a nyelven megszólalni… Azt tanították nekünk, hogy Ukrajna egy mesterséges képződmény, amely az enyészeté lesz az őt létrehozó osztrák állam utolsó maradékaival együtt. És most azt látjuk, hogy ez az Ukrajna minden korábbi, békétlen korszakban tapasztalthoz képest is nagyobb gyűlölettől forrong… Lengyelországban mindenkinek el kell gondolkodni ezeken az ellentmondásokon. Minden lengyel napilap közöl tudósításokat a tárgyalásról. Hosszú sorban kell elvonulnunk a vádlottak padja előtt, hogy a szemébe nézhessünk ezeknek a fiúknak. Valami nagyon fontos kell, legyen, hogy a két szomszéd nép kapcsolata és az állam szerepe felülírta ezeknél az embereknél a fiatalos lelkesedést és életigenlést, hogy a gyilkolást vagy önfeláldozást válasszák… Ezek nem kisfiúk, akiknek nem volt pénzük mozijegyre vagy italra. Ezek olyan fiatalemberek, akiknek mindörökre a lelkébe vésődött azoknak a novemberi napoknak évente történő felemlegetése nyomán kialakult gyűlölet, akik öntudatosan szállnak szembe a lengyel „felsőségekkel”és a nemzetük néven nevezésének tilalmával”.
A lengyel népiek lapja, a Prosto z mostu Az ügyek legfontosabbika címmel közölt cikket, amelyben a következőket írta:
„Mi, lengyel népiek vagyunk kötelesek a leghangosabban szólni arról, hogy létezik az ukrán nép, amely él, és küzd az élet jogáért. Mi vagyunk kötelesek megérteni és értékelni annak az ukrán nemzetnek a hősies erőfeszítéseit, amely évszázadok óta küzd államiságáért: hol ruszifikálják, hol lengyelesítik, hol darabokra szaggatják, mégis létezik. Lehet, hogy az ukrán nacionalisták csak egy maroknyian vannak, de ennek a maroknyi embernek az áldozatkészsége és hősiessége nagy jelentőséggel bír, mert nemcsak arra lesz elegendő, hogy újjászülessen a nemzet, hanem arra is, hogy egyáltalán megszülessen”.
A bíróság halálra ítélte Sztepan Banderát, majd az ítéletet életfogytiglanra változtatták. Az 1939-es német-lengyel háború alatt kijött a börtönből, és az OUN forradalmi szárnyának élére állt. Ez azonban már egy más helyzet volt, egy másik Banderával, aki már állt a halál küszöbén, és belekóstolt a börtönéletbe.
Mazepisták, petljuristák, banderisták…
Mint köztudott, az ukránok felszabadító harcainak eszmei-politikai ellenfelei szívesen azonosították az állami függetlenségért vívott küzdelmet a nemzeti ellenállás leglátványosabb jelképével. Ukrajna önállósulásának elkötelezett híveit közel két évszázadon át hol mazepistának, a XX. század elején petljuristának, a század második felétől napjainkig pedig banderistának nevezték.
A mai Ukrajnában Banderáról nehéz írni, mert megítélése két, egymástól független és egymásnak feszülő vélemény körül forog. Az ukrán hazafias közeg számára Bandera a nemzet rettenthetetlen, legendás lovagja. Az ezzel ellentétes véleményt vallók tábora tartózkodóbban viszonyul Ukrajna függetlenségéhez, mi több – nem tartja elsődleges értéknek. Nyomban megállapíthatjuk, hogy az ukrán függetlenség hívei egyértelműen pozitívan értékelik Sztepan Banderát. Az önállóság ellenfelei az OUN forradalmár vezetőjének személyiségével indokolják szembenállásukat.
Nem elég gyorsan, de azért már alakulóban van Ukrajnában egy tárgyilagos, tudományos diskurzus Bandera személyét, és az általa jelképezett társadalmi-politikai mozgalmak, az ideológia és a politikai gyakorlat megítélését illetően. Ez a munka nem lesz könnyű, hiszen még élnek a szovjet agitprop hagyományok, amelyek nem a tényszerű vitára, a gondolkodásra és a józanészre, hanem a gyanakvásra, a rettegésre és az előítéletekre alapoztak.
Ezeket az előítéleteket egy hatalmas és mindenre kiterjedő propaganda gépezet terjesztette, csakúgy, mint a „banderistákról” szóló rejtélyes rémhíreket. Ezekről az emberekről majd’ fél évszázadon át olyan dolgokat terjesztettek, amelyek leginkább egy amerikai thrillerre emlékeztettek. Beteges, szadista gyilkosoknak festették le őket, akiknek kegyetlenkedései túltettek a Gestapo és az NKVD verőlegényei által végrehajtott kínzásokon.
Mindezek ellenére az ukrán nép emlékezetében tovább él Sztepan Bandera emléke, de a számtalan vita végére csak akkor kerülhet pont, amikor Ukrajnában egységesen fogják megítélni a függetlenség kérdését.
Ihor Loszev
