Dmitro Tkacs

Bevallom, éltem, élek és adja Isten élni fogok

Egy diplomata visszaemlékezései

3. rész

1994. decemberében Magyarországon zajlott az NBESZ országok csúcstalálkozója, ahol új nevet is kapott a szervezet – Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). Először hívták meg Ukrajnát L. D. Kucsma elnök vezetésével, erre a nagyon fontos fórumra. Az elnökkel együtt Budapestre érkezett a Nemzetvédelmi Tanács titkára V. P. Gorbulin, az elnöki adminisztráció vezetője D. V. Tabacsnik, a külügyminiszter G. J. Udovenko, és az ő helyettese B. I. Taraszjuk, a Legfelső Tanács külügy bizottságának elnöke B. I. Olijnik és más kísérők nagy csoportja.
Ez a látogatás a kis létszámú nagykövetség számára igazi kihívás volt. Ugyanis egy ilyen csúcstalálkozó alkalmával a találkozók szervezése igen bonyolult feladat. A fogadó fél csak a küldöttségek vezetőinek közlekedésért és a rendőri kíséretért felel, minden más a követség dolga. Ebben segített nekem a komszomol tapasztalat és a mérnöki tanulmányok. Táblázatot készítettünk, ahol minden követségi dolgozónak percről-percre szerepelt a saját feladata. A helyzetet bonyolította, hogy a Központban, ahol a csúcstalálkozóra sor került, csupán hat helyiség volt, ahol kétoldalú találkozót lehetett szervezni. De ötvennél is több küldöttség érkezett.
A csúcstalálkozót elég nehéz munka előzte meg, méghozzá a „Biztonsági garanciák Ukrajna csatlakozásával kapcsolatban a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló egyezményhez” c. memorandum összehangolása – melyet a találkozó alkalmával kellett aláírni. A tárgyalások a Novotel szállodában zajlottak. Ezen az aláíró országok vettek részt úgy, mint Belorusszia, Kazahsztán, Orosz Föderáció, USA és Ukrajna. Ukrajnának nem volt pénze az utaztatásra, ezért nekem kellett vezetnem a delegációt. A többoldalú diplomácia kérdése számomra mindig „sötét erdő” volt, és ez ráadásul a nukleáris téma volt. Akkor volt egy Motorola mobiltelefonom, az a jó kis bőrönd, amin folyton B. Taraszjukot hívtam és konzultáltam vele. Mivel a megbeszéléseken én voltam a rangidős, így rám bízták a moderátor szerepét.
Az aláírás protokollja szerint 3+1 (Nagy-Britannia, Orosz Föderáció, USA + Ukrajna) formában kellett aláírni az Ukrajna számára nyújtott biztonsági garanciákról szóló dokumentumot.
Probléma akkor merült fel, amikor egy fiatal kazah diplomata a központi utasítást követve, előállt, hogy országa a 3+1-es forma ellen van, mivel Kazahsztán és Belorusszia számára biztonsági garanciákat kell nyújtani. A megfelelő forma az 5+1. Felhívtam Taraszjukot és beszámoltak neki a fejleményekről. Borisz Ivanovics reakciója meglehetősen heves volt. Azt az utasítást adta nekem, hogy álláspontunkat a végsőkig meg kell őrizni, mivel Kazahsztán és Belorusszia már korábban lemondott nukleáris fegyvereiről. A kazahok a kérdés ilyen jellegű megközelítéséről hallani sem akartak.
Ekkor érkezett az amerikaiak nagykövet különleges megbízatással, akinek átadtam a moderálást. Együtt törtük a fejünket, hogyan is oldhatnánk meg ezt a kérdést, de nem találtunk kiutat. És akkor éjjel megálmodtam, hogy a 3+1-es formátumot kell aláírni háromszor. Reggel felhívtam Taraszjukot és elmondtam neki ezt a variációt. Először elhallgatott, majd azt mondta, hogy az ötlet nagyon jó, „de ha azt hiszed, hogy ezért kitüntetést adnak, akkor tévedsz”. A munkacsoport soron következő ülése előtt elmondtam amerikai kollégámnak a javaslatomat, ami tetszett neki. De hogy megóvjuk magunkat a kazahok konokságától, megbeszéltük, hogy a javaslat amerikai oldalról hangzik majd el. Így is történt. A kazahok és a beloruszok bele is egyeztek.
L. D. Kucsma egy nappal a csúcstalálkozó előtt érkezett. A teljes küldöttséget a Gellért Hotelben – az egyik legszebb régi budai épületben – szállásoltuk el. Kijevből pedig azt az utasítást kaptam, hogy Tabacsnikot elnöki szintű lakosztályban helyezzük el. Erre megvolt a lehetőség, így a központi parancs teljesítve volt. Az elnöknek és küldöttség tagjainak tetszett a hotel, ahol termálfürdő is található, így reggel azt is fel lehetett keresni.
A csúcstalálkozó nagyon sikeresen zajlott a küldöttség számára. Kucsma két nap alatt 26 találkozón vett részt. Csernyavszkijjal együtt koordináltuk az egész eseményt időben és térben. Az aktuális helyiség hiánynál a szállodaigazgatóhoz azzal a kéréssel fordultam, hogy bocsássa az ukrán elnök rendelkezésére az irodáját. Belement, így a helyiség kérdés meg volt oldva. A legviccesebb az volt, amikor aztán a magyarok kérték tőlem ezt a helyiséget a saját megbeszéléseinkhez.
Nem maradt érdekesség nélkül az esemény. Az egyik diplomata, etikai okokból nem fogom megnevezni, felöntött a garatra és a szobájában befeküdt a kádba. Talán a fáradtságtól, vagy más okból, de elaludt. A csap nyitva volt és végül a szálloda három emeletét áztatta el. Az igazgatóval folytatott megbeszélés rendkívül kellemetlen volt, a felújítás nagyon sokba került. Elmagyaráztam az igazgatónak, a diplomatát kirúgják az állásából és, ha el is adja a kijevi lakását, sem tudja kifizetni a felújítás költségeit. Szerencse, hogy az igazgatóval jó volt viszonyunk és, akkor még a hotel állami tulajdonban volt. Így elsimítottuk az ügyet.
Csúcstalálkozó során alkalmam volt beszélni Bill Clintonnal, Borisz Jelcinnel, John Majorrel, Helmut Khollal, Ion Iliescuval, Nursultan Nazarbayevvel, Aljakszandr Lukasenkoval, Eduard Shevarnadzeval és sok más nemzetközi politikussal.
L. D. Kucsma rendkívül elégedett volt a csúcstalálkozón elért eredményekkel. Elrepülése előtt személyesen megköszönte és megkért, hogy adjam át köszönetnyilvánítását a követség dolgozóinak is. A kijevi sajtótájékoztató alkalmával kiemelte a külügyminisztérium és a magyarországi nagykövetség hathatós munkáját.
1997 őszén kaptam a hírt, hogy az Európai Bizottság alapítványa kitüntetett a „Személyes közreműködéséért Európa egyesítésében” érdemrenddel. Velem együtt kapta meg ugyanezt a kitüntetést a szlovák miniszterelnök és egy fotós, aki egész életében az EU-ban dolgozott. A legfontosabb követelmény – hogy az egyén személy szerint tegyen Európa egyesítéséért. Nekem sikerült. Amikor Brüsszelben megkaptam a kitüntetést, B. Taraszjuk, akkor már Ukrajna Benelux államokbeli nagykövete, és NATO és az EU misszió vezetője volt, és Ukrajna CSZE országokbeli nagykövetei számára találkozót szervezett a NATO vezetésével. Így a kiutazás kérdése magától megoldódott.
A ceremóniára velem együtt eljött bolgár nagykövetünk, O. K. Vorobjov és szlovákiai nagykövetünk D. V. Pavlicsko. A protokoll szerint az oklevelet, kitüntetést és az érdemrendet Ukrajna nagykövetségének legfiatalabb diplomatája adja át. Ez akkor O. Olekszandrov volt. Így a brüsszeli követség harmadik titkárától kaptam meg az Európai Bizottság megtisztelő kitüntetését. Borisz Taraszjuk, ahogy mindig, most is tréfált, hogy én még itt is megelőzőm őt.
A találkozó a NATO vezetésével, és Javier Solana főtitkárral, nagyon érdekes volt. Természetesen tudtuk mi az, az észak-atlanti szövetség, de amikor a Brüsszel külvárosában lévő NATO főhadiszálláson jártunk, sok minden érthetővé és elfogadhatóvá vált. Borisz Ivanovics nagy figyelmet fordított a küldöttségre. Városnézést szervezett, vendégül látott minket vacsorára a rezidenciáján, nem is szólva arról, hogy ingyen szállást intézett nekünk a szállodában.
Még egy érdekes intézményről szeretnék mesélni, amit bolgár és finn kollégámmal hoztunk létre. Abban az időben több, mint tíz nagykövet volt Magyarországon, aki beszélt magyarul. Minden találkozó alkalmával csak ezen a nyelven beszéltünk. És egyik alkalommal mi hárman előálltunk azzal az ötlettel, hogy alakítsunk meg a magyarul beszélő nagykövetek klubját. A finn nagykövet, Perti Tretila meghívott magához minket egy fogadásra és előadta az ötletünket. Mindenki támogatta és eldöntöttük, hogy sorrendben fogunk elnökölni. Az ülések az elnöklő követségen zajlottak. Nagyon fontos döntés volt, hogy minden ülésre meghívtunk magyar hivatalnokokat, politikusokat, tudósokat.
Az első ülésre meghívtuk Magyarország köztársasági elnökét, Göncz Árpádot. A klub rendkívül sikeres volt, és még olyan nagykövetek is csatlakoztak, akik csak pár szót tudtak magyarul. Amikor eljött az én elnöklésem ideje, azt javasoltam a követeknek, hogy utazzunk el Kárpátaljára. A többség támogatta a javaslatomat, így a következő hétvégén meglátogattuk Ungvárt. Az utazás csodás volt. A megyei vezetőség fogadott minket, majd kirándultunk a szabadtéri múzeumban, az ungvári várban. Az Ungvár melletti erdészetnél ebédeltünk. Nem volt olyan ukrán étel, ami ne lett volna az asztalon! A vendégeskedésünk éjszakába nyúlon eltartott. Perti kért egy gitárt és finnül kezdte énekelni V. Viszockij  dalait. Majd Danutával – a lengyel követ feleségével – polkáztunk.
Másnap elutaztunk a beregszászi járásbeli magyar faluba, Borzsavaba, és minden követ magyar értelmiségi családhoz került. Megismerkedtek az ukrajnai magyarok életével, jól megebédeltek, majd visszautaztunk Budapestre. Útközben már Magyarországon megálltunk egy csárdánál és megbeszéltük az utazás tapasztalatait. Mindenki nagyon elégedett és hálás volt, majd Horvátország nagykövete, Sultz Sándor felajánlotta, hogy a következő kirándulást az ő országába tegyük. Ukrajna után jártunk még Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, Szlovákiában és Csehországban. Összebarátkoztak a családjaink, jól megértettük egymást, segítettük egymást a munkában. A barátság, ami ezekben az években született, a mai napig ápoljuk. Sajnos, második magyarországi megbízatásom alkalmával nem sikerült valami hasonlót összehozni, sőt magyarul tudó nagykövet Budapesten gyakorlatilag nincs is.
1995 márciusában kineveztek párhuzamosan Ukrajna szlovéniai nagykövetének. Már áprilisban megkaptam a megbízólevelemet Milan Kucsan elnöktől. Sokat beszéltünk az ukrán-szlovén együttműködés lehetőségeiről. A szlovén elnök jól tájékozott volt Ukrajna politikai és gazdasági helyzetéről.
És itt mindent nulláról kellett kezdeni. Lefektetni a jogi alapokat, kiépíteni a politikai kapcsolatokat, fejleszteni a gazdasági együttműködést. Havonta egyszer utaztam Ljubljanába és ott töltöttem 3-4 napot. Találkoztam a miniszterekkel, munkacsoportokkal, egyszerű emberekkel. A szlovének nagyon hasonlóak az ukránokhoz, és még a nyelv is, ha figyelmesen hallgatjuk, érhető számunkra.
Eltekintve attól, hogy az ország kicsi, az egy főre jutó megművelt földterület 14 ár, ami legalacsonyabb mutató Európában, mégis a szlovén gazdaság a legfejlettebb a volt szocialista országok között. Ennek a jelenségnek az oka, hogy a szlovénok gazdaságuk megreformálásának helyes útját választották, és akárhányszor azzal a javaslattal fordultam az ukrán Külügyminisztérium vezetéshez, hogy tanuljuk meg a szlovén tapasztalatot, ez senkit sem érdekelt.
Egyik ljubljanai utam során ilyen bűntény esett meg velem. A városban jártam. Hőség volt, így a zakót a szobámban hagytam. Amikor visszatértem a szoba ajtaja be volt törve. Benyitottam és szembejött velem egy férfi. Amikor megkérdeztem, hogy mi csinál itt, azt felelte, hogy rendőr. Megragadtam a karját és elkezdtem a sofőrnek, Imrének kiabálni, aki a folyosó másik végén lévő szobában lakott. Sajnos, Imre nem hallott meg. És akkor eszembe jutott, amit az akadémián egy tapasztalt diplomata mondott, hogy sem szükséges egy támadóval szembeszegülni, inkább adjuk oda pénztárcánkat, mint az életünket. Így elengedtem a hívatlan vendéget, aki rögtön lerohant a lépcsőn. Beszaladtam a szobába és megnéztem, hogy megvan-e a diplomata útlevelem. A helyén volt. Megvártam a liftet, de a betörő már elmenekült a vészkijáraton.
A szálloda dolgozói kihívták a rendőrséget, de ezzel lezárult az ügy, mivel a semmi sem tűnt el a szobámból. Később Imrével rájöttünk, hogy mit kereshetett a betörő. Egy drága Mercedesszel érkeztünk, annak a kulcsát akarta megtalálni.
Szlovéniai munkám során sikerült megszervezni a látogatást L. D. Kucsma elnök, V. P. Pusztovojtenko miniszterelnök, G. J. Udovenko külügyminiszter számára is az országba.