№2(134)
április - június
2016 év

Olekszandr Arhipenko forradalma

Olekszandr Arhipenko neve benne van minden XX. századi művészettörténeti lexikonban. Műveit a világ legnevesebb galériáiban és múzeumaiban őrzik: a párizsi Pompidou Központban, a Modern Művészetek Múzeumában, a New-York-i Guggenheimben, Moszkva, Stockholm és Berlin múzeumaiban. Saját nemzeti alkotójának tekinti őt Franciaország, Németország és az Egyesült Államok, azaz mindazok az országok, melyeknek állampolgára volt, ahol hosszabb ideig élt, illetve meghalt. Ennek is köszönhető, hogy az egész világon ismertté és elismertté tette az ukrán művészetet és kultúrát.
Olekszandr Arhipenko a kijevi egyetem mérnök-professzora, az ismert feltaláló családjában született. 1902-ben kezdte meg tanulmányait a kijevi művészeti szakiskolában, de harmadévesként, az 1905-ös forradalomhoz kapcsolódó diákmozgalomban való részvétel miatt eltávolították az iskolából. 1906-ban elhagyta szülővárosát, de egy életre emlékezetébe véste a múzeumokban látott szkíta kőszobrokat és a kijevi Szófia Székesegyház mozaikjait. A moszkvai festészeti, szobrászati és építészeti szakiskolában, illetve magánstúdiókban folytatta tanulmányait. 1908-ban Párizsba költözött, ahol a La Ruche művésztelepen csatlakozott az Ukrajnából származó művészekhez: Volodimir Baranov-Rossszine, Szonja Delone, Natan Altman társaságához. Itt ismerkedett meg Modiglianival és több ismert művésszel.
Innen indult az alkotó művész Arhipenko életrajza. A 25 esztendős ukrán csak néhány hétig látogatta a művészeti iskolát, majd abbahagyta a tanulmányokat, és soha többé nem látogatott sem iskolát, sem pedig neves mestereket. A saját útját kezdte járni. Modiglianival együtt tanulmányozta a párizsi múzeumokban az ókori görög és asszíriai szobrokat, illetve a gótikát és az egyiptomi művészetet. Arhipenko kialakította az egyéni és megismételhetetlen stílusát, arra törekedett, hogy „egységes formába öntse a megfoghatatlant, a teret, az áttetszőséget, a fényt, a reflexiót…” És ez ragyogóan sikerült is neki. Az a forradalom, amelyet Pablo Picasso valósított meg a festészetben, Arhipenko a szobrászatban vitte véghez.
A XX. század elejének szinte valamennyi művészeti újító tendenciája valamiképpen az ő nevéhez kötődik. Megszületett a kubizmus. Arhipenko Duchampian, Braque, Picasso, Bracuzzi és Modigliani társaságában tagja lett a híres „Aranyszekciónak”. A korszakhoz köthető munkáiban előtérbe került az egyszerű formák iránti vonzódás: a fej egy golyó, a kezek hengerek, a szemek kék ellipszisek. Ezt láthatjuk a Kék táncosnő, a Bokszolók és a Pierrot körhintája című alkotásokon (1913). Amikor az alkotót figyelmeztették, hogy a Bokszolók a szobrászati kubizmus első darabja, a következőket válaszolta: „Az egyszerű formák alkalmazásának gondolata tőlem származik… Ezek a gondolatok vezettek azokhoz a formákhoz, amelyeket a szobrászatban először a kubizmus korszakában alkalmaztam. De nem vagyok kubista. Én önmagam vagyok és független.”. Híres Gondolása (1914), amelyről Golle azt írta, hogy „…mesés a függőleges vonalvezetés, amely alig-alig támaszkodik a vízszintesre, ugyanakkor megismételhetetlen egyensúllyal bír”, Arhipenko szerint „a legmesszebb menő leegyszerűsítésből, nem pedig a kubizmus dogmájából kölcsönzi geometrikus jellegét…”
A művész tehát mindig „a saját útját járta”. A tér modellezésének eszméjén fellelkesedve a világon elsőként alkalmazta „a térközépet” és az „ürességet”, melyeket a tárgyi elemekkel azonos módon ábrázolt. Ez – a „nyitott formák” – volt Arhipenko egyik legnagyobb leleménye. Ezzel egy időben áthelyezte a hangsúlyt a domborúról a homorúra, a fényről az árnyékra. Így keletkeztek azok a remekművei – Sétáló nő (1912), Vörös körtánc (1913), Nevető nő 1915) –, melyek már XX. századi klasszikusoknak számítanak.
Műveimben az ürességeknek alkotói gyökerei vannak, és ezen ürességek lélektani hatása szintén alkotásra csábít. Az ürességek a formák hiányát hivatottak jelképezni, képzettársítások alapjául kívánnak szolgálni, és módot adnak a viszonylagosság érzésének megtapasztalására.
Üresség nem létezhet a kör kihajlított vonala nélkül, mint ahogy a kör sem létezhet üresség nélkül. Nincs homorú domború nélkül, kidomborodó felület sincs befelé hajló nélkül. Mindkét elem egy csodálatos együttesben oldódik fel. Az alkotói folyamatban csakúgy, mint a való életben realitás a negatív, mint a pozitív hiányának konceptuális jele.
Valaminek a hiánya, nem pedig a jelenléte képezi az alkotás okát és motivációját. Ez a folyamat rejtett erőként van jelen a természetben, és az új létformák megjelenésének alkotó ösztönzője…

Olekszandr Arhipenko

Arhipenko visszahozta a szobrászatba a színeket, bátran használt olyan anyagokat, mint a fa, a fém és az üveg. S végül volt egy másik újítása is: a szoborfestészet, amelyben a háromdimenziós teret egyesítette a síkkal, a szobrászatot a festészettel.
Ezeknek az újításoknak köszönhetően születtek meg a Medrano vándorcirkusz (1912), A tükör előtt (1915), az Espagnola (1916), a Csendélet könyvvel és vázával (1918) címet viselő szobrok és több más alkotása. A szobrász 1921-ben Párizsból Berlinbe költözött, majd 1923-ban végleg az Egyesült Államokban telepedett le. 1928-ban itt, Amerikában megint meglepte a közönséget egy művészi újítással, az úgy nevezett „archipaintinggel”, melynek ötletét Berlin óta dédelgette. Egy bonyolult mechanizmusnak köszönhetően a színes csíkok a művész pillanatnyi ötletét követve konkrét kompozíciókat alkotva omlottak le.
Kísérletezett „hangos szobrokkal” is, félig áttetsző, középen megvilágított formákat – objektumokat – alkotott (1940). Olekszandr Arhipenkónak életében megdöbbentő számú – 125 – gyűjteményes kiállítása volt, és legalább ennyi tárlaton mutatták be alkotásait a halála után. A világ leghíresebb galériái – New Yorktól Tokióig – vendégszeretően tárták ki kapuikat művei előtt. 48 múzeum és 139 magángyűjtemény dicsekedhet azzal, hogy Arhipenko kép vagy szobor van a birtokában.
Bárhová is vetette a mestert a sorsa, előadásokat tartott és tanított a különböző művészeti iskolákban, illetve a maga által alapított stúdiókban. Az első kicsinyke iskolát – mindössze három tanulóval – még Párizsban alapította 1912-ben.
Ezt követte Berlin, New York, Los Angeles, Chicago… Hitt abban, hogy minden ember rendelkezik különleges képességekkel, csak tudni kell előhívni és fejleszteni azokat”.
Tanítványainak vándorkiállításaival Arhipenko beutazta Franciaországot, Csehországot, Németországot, Hollandiát, Svédországot, Olaszországot, de legfőképpen az Egyesült Államokat. Tanítványai közé sorolható olyan híresség, mint Alberto Giacometti.
Hosszú évekre elszakítva Ukrajnától, a művész haláláig vágyakozva gondolt hazájára.
Az Egyesült Államokban híres amerikaiak szoborportréin dolgozott, de elkészítette Sevcsenko és Franko szobrát is.
Olekszandr Arhipenko annyira szerette volna viszontlátni szeretet szülővárosát, Kijevet! A sors nem így akarta, de idézzük fel egykor megfogalmazott gondolatait: „Munkáim változatos jellege ellenére művészetemben nincsenek sem intellektuális, sem pedig dogmatikus szabályok. Lényegük a tiszta szellem, amely a tapasztalatok által gazdagodván az alkotás egyetemes törvényéből fakad.”

Hembik Oleszja