Lapszél

20 éve jelent meg a Hromada ukrán – magyar folyóirat első száma

A kerek évforduló kicsit meg is lepett bennünket, megakasztván korábban elhatározott terveinket. Talán el is mehettünk volna e dátum mellett, hiszen az időszerű témákról szóló számos írásunk eredője a magyarországi ukrán közösség közéleti és kulturális tevékenysége. Amikor azonban alaposabban átnéztem a korábbi cikkeinket és szemügyre vettem a Hromada „termelőüzemét”, rájöttem, hogy talán van valami, ami érdekelheti kétnyelvű olvasótáborunkat, hozzásegítheti ahhoz, hogy teljesebb képet kapjon a két évtized alatt végzett munkánkról.
Először is szeretném elmondani, hogy lapunk indulásánál Natália Drahomanova-Bartai, a közismert ukrán közéleti személyiség, Mihajlo Petrovics Drahomanov unokája bábáskodott, aki Istennek hála, idén tavasszal ünnepli 95. születésnapját. Meg volt győződve, hogy a lapnak követnie kell az ukrán újságírás dicső hagyományait, amelynek alapjait a korabeli Hromadával Mihajlo Drahomanov rakta le. A lapot a XIX. század végén, Svájcban adta ki az ukrán emigráció. Ennek a hagyománynak a folytatását deklaráltuk a Hromada próbaszámában, amely 1995 decemberében jelent meg Magyarországon. 
Az első szerkesztőségi értekezleteket – a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesületnek nem lévén még székháza – Hartyányi Jaroszlava és Nándor nappalijában tartottuk 1995-ben. Megbeszéltük az első számok tematikáját, kísérleteztünk – „hályogkovács” módjára. Azt szerettük volna, hogy a lap iránt ne csak az ukránok érdeklődjenek, hanem a magyar olvasókhoz is eljusson, mert azt tapasztaltuk, hogy a magyaroknak – a kevés kivételtől eltekintve – igencsak ködös elképzeléseik vannak Ukrajnáról és az ukránokról, pedig egy nagy és szomszédos államról van szó.
Emiatt még nagyobb felelősséget éreztünk, mert a szerzőknek és a fordítóknak el kellett vonatkoztatniuk attól, hogy az olvasó elvileg sokat megért a cikkek többnyire ukrán nyelvi és kulturális szövegkörnyezetéből.
A lap terjedelmének függvényében törekednünk kellett arra, hogy feltárjuk bizonyos dolgok ukrán vonatkozásait, felmutassuk az ukránok és az oroszok közötti mentális különbségeket, elvégezzünk bizonyos történelmi kutatásokat, amelyek szigorúan tilosak voltak a kommunista korszakban, és ideológiai tabut jelentettek. Cikkeinkkel igyekeztünk tágítani az emberek ismereteit az ukránokról és Hazánkról, és ezzel felhívni a magyarok figyelmét arra, hogy történelmünkben – a dinasztikus házasságoknak, a közös ellenséggel szembeni összefogásnak, a nemzeti kultúrák kölcsönhatásának és az emberi kapcsolatoknak köszönhetően – sok a találkozási pont.
A Hromada munkatársai, minden önös érdek nélkül, önmagukért, illetve szülőhazájukat szolgálva fáradhatatlanul építették a hidakat és a pallókat Magyarország és Ukrajna között, mert ez volt ukrán közösségünk szívügye és ezt várták tőlünk türelmetlenül magyar barátaink is.
Ezek az ismeretek irányították a fénysugarat a történelem sötét zugaiba, és segítségünkre voltak akkor is, amikor a helyi sajtó hol maffiózóknak, hol banditáknak, hol csempészeknek, hol pedig autótolvajoknak nevezte az ukránokat. Sok minden történt, ez az igazság.
Bizonyos értelemben új lehetőségeket tártunk honfitársaink elé, sokak számára hasznosítható információkat juttattunk el olvasóinkhoz. Prioritásként ezt a feladatot tűztük magunk elé, az újabb ötletek a munka során születtek…
Azt azonban nagy bizonyossággal állíthatom, hogy senkinek sem volt könnyű új csapást vágni a szakma dzsungelében. Nem igazán hálás feladat önmagunkat, 20 éves munkánkat értékelni. Ellenben akkor sem veszíthetjük el a realitásérzékünket, amikor nagyképű kritikával illetnek, és le akarnak járatni bennünket.
Oda kell figyelni az olvasók tárgyszerű és építő jellegű bírálataira, mert ezzel elnyerhetjük a bizalmukat. A bizalom nagyon fontos, hiszen az élet igazságaira, az emberi odaadásra és a kölcsönös segítségnyújtásra épül. A szerzőnek a végsőkig tisztességesnek kell maradni olvasóival, s ha közvetlenül nem is tud segíteni nekik, legalább adjon tanácsot, vagy erkölcsileg támogassa őket. Szeretném remélni, hogy megjelenésünk óta a lapban voltak ilyen írások, és az emberek el is olvasták azokat.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az olvasónak mindig joga és lehetősége van megítélni munkánk színvonalát. Joggal nem érdekli, mi történik a szerkesztőségi színfalak mögött vagy a szerzők boszorkánykonyhájában. Amikor az olvasó kezébe veszi a friss lapszámot, mindig észreveszi az esetleges tárgyi tévedéseket, stilisztikai hibákat, vagy a „döcögős” helyesírást. Egyet kell értenünk abban, hogy olvasóink igényesek, senkinek sem bocsájtják meg a szakmai tévedéseket, még akkor sem, ha a szerző nem profi és nem rendelkezik diplomával. Más szóval, ha gombának tekinted magad, irány a kosár! Akarod-e vagy sem, meg kell felelned az olvasó elvárásainak. Ezt észben kell tartaniuk szerzőinknek, akár nagy tapasztalattal rendelkeznek, akár kezdők.
A Hromada jellegzetessége, hogy újságírói képességeinket olyan témákon csiszoltuk, amelyek segítik az emigrációban élő embereket abban, hogy felemeljék a fejüket, és egyenrangúnak érezzék magukat a befogadó ország többségi nemzetével. Emellett szerettük volna tolmácsolni szerzőink érzéseit az átmeneti korszak bonyolult szellemiségével kapcsolatban, amikor a múltban totális rendszerben élő társadalom kezdi elfogadni a demokratikus értékrendet, és amikor a jelenkor történelmét nem egyes személyek alakítják milliók háta mögött, hanem maguk ezek a milliók.
Emlékszem, milyen nehéz volt a 90-es évek végén elmagyarázni magyar barátaimnak, hogy Ukrajnában miért megy olyan nehezen a demokratikus jogállam kiépítése, rávilágítani arra, hogy az ország egyedi nemzeti kultúrával és hatalmas munkaerő tartalékokkal rendelkezik, amelyet a hazai korrupció, az oligarchák és Moszkva közvetlen beavatkozása következtében szórunk szét külföldön. Csak most, a két Majdan után és az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború során kaptuk meg a pontos választ ezekre a kérdésekre. Igaz ezek még nem a végleges válaszok, hiszen az ukrán nemzet várakozásai még nem teljesültek, az új kormány pedig elődeihez hasonlóan folytatja a hintapolitikát.
Természetesen a saját, helyi problémáinkkal is megpróbáltunk foglalkozni. Bármennyire is kedves és a szívünkhöz közel álló volt Ukrajna, különböző okokból mégis el kellett hagynunk. Kénytelenek voltunk beilleszkedni, kapcsolatokat építeni, egyszóval túlélni az új körülmények között.
Sajnos, honfitársaink nem minden történetét tudtuk megjeleníteni lapunk hasábjain. Sokszor hallhattuk, hogy egy diplomás szakember évekig nem talált képzettségének megfelelő munkát, és kénytelen volt alkalmi munkákból megélni. Nem mindegyik, Ukrajnából érkezet üzletembernek sikerült egyből beindítani a vállalkozását. Volt, akit a szerelem hozott Magyarországra, és közönnyel, értetlenséggel, sőt esetenként agresszivitással találkozott… A jobb tanulási lehetőségek után kutatva jöttek és mentek a diákok, a művészek keresték az új kulturális közeget és a művészi önkifejezés kedvezőbb lehetőségeit. Nem kevesen kimondottam munkát keresni jöttek. Sajnos nem mindenkinek sikerült tökéletesen a külföldi lét, de majdnem mindenki rendelkezett kristálytisztán megfogalmazott motivációval.
Honfitársaink többségének személyes története mégis sikeresnek mondható. Persze előfordultak kudarcok is, de ezekben az esetekben a legtöbben csak azért is újfent nekiveselkedtek. Az ilyen emberekre jellemző az a mondás, hogy a szemünk fél, de a kezünk teszi a dolgát. Mások iróniával illetik tehetetlenségüket, mondván: odahaza hajlamosak vagyunk tűrni a sajátjainktól, külföldön muszáj. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy utolsó dolog az életre panaszkodni, s ha valami nem sikerül nekik, először maguknak teszik fel a kérdést, mit tettek a siker érdekében, és bajaikért nem okolják az egész világot.
Vajon miért nem jelentek meg eddig lapunk hasábjain ilyen történetek?
Azt kell mondanom, hogy az ukránok általában véve szemérmes emberek. Mi még csak tanuljuk a kapcsolatok, tabuk és önmarcangolás nélküli életnek azt a nyitottságát, amellyel a nyugati társadalmakban találkozunk. Ukrajnában nem szokás a világ elé tárni lelki bajainkat, az emberek inkább elhallgatják a súlyos kudarcaikat, nehogy sajnálják őket. Talán rólunk is szól a mondás: inkább irigyeljenek, mintsem sajnáljanak.
Ilyen a nemzeti karakterünk. Nem szeretünk kellemetlen helyzetbe kerülni, nem szeretünk hátul kullogni és megalázkodni. Már más népek is észrevették, hogy az ukránok büszkék, bátrak és öntudatosak, a nehéz és kellemetlen körülmények közötti túlélés bajnokai. Sokszor vérző bőrkeményedésekkel, vérző szívvel és lelki fájdalommal fizetnek az elutasításért, értetlenségért, árulásért és megalázásért. Az emigráns élet minden nehézsége ellenére az ukránok olyanok, mint a fű, amely utat tör magának a betonban is.
A Hromada életének huszonegyedik esztendejében azt kívánja olvasóinak, hogy mindig legyen velük ez az erő, hogy tovább gyarapodjon a magyarországi ukrán közösség, hogy választott, állami, közéleti tisztségtől vagy családi állapottól függetlenül mindannyian személy szerint is járuljunk hozzá az ukrán kultúra kiteljesedéséhez, mindig hallgassuk meg és próbáljuk megérteni egymást, hogy mindig a legjobb nemzeti és emberi tulajdonságaink kerüljenek előtérbe, mert megértés és jó szándék híján nehéz kapcsolatokat építeni, bárhol is élünk. Mi a jövőben is igyekezni fogunk a részletekbe menően tájékoztatni olvasóinkat az ukrán kisebbség közéleti és kulturális tevékenységéről, bemutatjuk írásaink szereplőinek sokszínű képességeit és tehetségét, nyomon követjük a legkisebb olyan közéleti megnyilvánulást is, ahol Ukrajnáról és az ukránokról esik szó, hogy Magyarország tisztában legyen szándékainkkal, a kulturális és politikai életben, az ifjúság nevelésében és az integráció tekintetében elért eredményeinkkel. Elképzeléseinket nagymértékben elősegíti, hogy mostantól a Hromada színesben jelenik meg.
Remélem, hogy a fentiek egy sajátos programot is adnak a lapnak a jövőre nézve!

Ploszkina Vaszil, a Hromada főszerkesztője