„És akkor az élő anyámmal álmodtam”

(Pavlokom tragédiája gyermekszemmel)

1945-ben, azon a szörnyű márciusi éjszakán ért véget a gyermekkorom. Egy pillanat alatt elveszítettem az anyámat, az apámat, a nagymamát, a nagypapát és három fivéremet. Egyedül maradtam ebben a világban a kisöcsémmel, Andrijkával. Mindössze 12 éves voltam.
Már 1944-től elkezdődtek a falumban a félelmetes események. Egymást követték a lengyelek támadásai. Nyáron gyakran aludtunk a városszéli kukoricásban. Még kisgyermek voltam, de nagyon jól emlékeszem arra, amikor meggyilkolták Levickijt, a tanítót. Nagy temetés volt, mindenki eljött, és mi, gyerekek vittük a koszorúkat. Később – az esküvője után alig pár hónappal – lelőtték Jevhenyija Kostovszkát. Dinovból tartott hazafelé. Megöltek egy Ivan Karpov nevű embert, aki ugyancsak Dinovból, munkából jött hazafelé. Kisgyermekek maradtak apa nélkül. Gyilkosság áldozata lett a sok apróságot világra segítő bábaasszony is.
1945-ben egyre gyakoribbá váltak a lengyel fegyveres bandák támadásai. Többnyire nappal törtek be a faluba. Egy alkalommal – valamilyen ünnep lehetett – a szüleim, Petro bátyám és a nagyapám templomban voltak, jómagam és fivéreim a nagymamával otthon maradtunk, amikor átszaladt hozzánk az átellenben lakó pap fia, Andrijko, és elmondta, hogy lengyelek vannak a házukban. A fiúk nyomban felmásztak a kemencére, amely úgy épült, hogy a lakásból nem lehetett látni van-e valaki a tetején. Mi a nagymamával az ablakhoz mentünk, hogy lássuk, mi történik odakint. A nagymama háta mögül leselkedtem, és láttam, hogy a pap házának tornácán egy karabélyos ember áll. Észrevett bennünket az ablakban, és ránk lőtt. A nagymamát a fején találta el a golyó, nekem átsiklott a hajamon, és az Istenanya ikonjának keretébe fúródott. A nagymama összeesett, a fejéből dőlt a vér, én pedig bebújtam az asztal alá, és ordítottam, hogy a nagymamát megölték. Egy percen belül bejött a házba a karabélyos ember, a mellemnek szegezte a fegyvert, és követelte, mondjam el, hol vannak a lószerszámok. A támadók végig rabolták a falunkat, és a zsákmány elszállításához igénybe akarták venni a lovunkat. Apám azonban elrejtette a lószerszámot. Én tovább ordítottam, hogy a nagymamát megölték, a támadó pedig tovább erőszakoskodott, hogy áruljam el, hol vannak a lószerszámok, különben megöl. Aztán bejött a házba egy másik férfi, és számon kérte, miért erőszakoskodik egy kisgyerekkel. Egy idő múlva elmentek. A ház teli volt vérrel, és nagyon félelmetes volt. Nem emlékszem, mi történt ezek után, mert elveszítettem az eszméletemet.
Édesanyám karjában tértem magamhoz. A nagymama bekötözött fejjel a díványon feküdt. Élt. A házban nagyon sokan voltak. A szomszédasszonyunk, Rozalia Karpa elmondta, hogy a támadás idején az istállóban volt, és takarmányt darált. A banditák betörték az istálló ajtaját, az asszonyt nagyon megverték, hogy árulja el, hol vannak a lószerszámok. A támadás nagyon megrémítette az embereket. A legnagyobb szörnyűségek azonban csak ezek után következtek…
A nagy támadás előtt nem sokkal érkezett a falunkba Volodimir Lencjo atya. A felesége kezdte tanítani a gyerekeket. Ez azonban nem sokáig tartott, mert hamarosan támadás áldozata lett az egész falu. A pap könyörgött az apámnak, hogy fogja a családját, és menjen el a faluból, de a nagyszülők nem akarták odahagyni a házat. Távozásra bíztatták a fiatalokat, ők maguk azonban őrizni akarták az otthont. Anyám nem akarta magukra hagyni a szüleit, így hát mi is maradtunk – egészen addig a szörnyű, márciusi éjszakáig.
Életem legszörnyűbb éjszakája volt 1945. március 3. Az éjszaka közepén anyám kiabálására ébredtem: „Ébredj Natália!”ordította. Félálomban láttam, amint anyám és apám igyekeznek összeszedni a házból pár dolgot, mielőtt elszöknének. Aztán egy csattanás, és betörött az ablak. Valaki az ablakba lőtt. A nagyapám jajgatva esett össze: megsebesült. Leugrottam az ágyról, és bebújtam egy sarokba, az ágy alá. Ekkor lépett be a házba egy férfi, aki csizmás lábával rátaposott a nagyapámra, és belevágta a puskájára erősített szuronyt. Később még hallottam néhány lövést, de nem tudtam megállapítani, hogy a kemence tetején rejtőzködőkre célzott, vagy csak félelemkeltésből lövöldözött. Amikor kiment, és a házban csend lett, kimerészkedtem az ágy alól. Halott nagyapám egy vértócsában hevert a padlón. Felkaptam a cipőmet és a harisnyámat, és kiszaladtam a házból. Leültem a küszöbre, megpróbáltam felöltözni, amikor néhány embert tereltek be az udvarunkba. Köztük volt többek közt a nagyanyám és két fivérem, Joszip és Andrij, Eva Karpa és a lengyel szomszédasszony lánya, Helja Kosztowska. Mindenkire ráparancsoltak, hogy üljenek le, és két civil ruhás, fegyveres őrt állítottak melléjük. Anyám a ház falánál állt, szeretett volna a közelünkbe jönni, de nem engedték. Kisvártatva megérkezett Helja anyja, valamilyen papírt mutatott az őröknek, akik elengedték a lányt. Anyám, kihasználva az olvasással elfoglalt őrök figyelmének lankadását, beszaladt a ház mögé. Ekkor láttam utoljára életben az anyámat. Soha többé nem találkoztunk.
Később még néhány embert hoztak, aztán mindenkit felállítottak, és a templom felé tereltek. Csúszós volt az út, a talpunk alatt ropogott a jég. A szomszéd öregasszony két unokáját vitte karján. Megcsúszott, és elesett. Megpróbált felállni, amikor odarohant hozzá az egyik őr, és ütlegelni kezdte. Az emberek segítették fel a nénit, és mentünk tovább. A szomszéd házban is ki volt törve az ablaküveg. Benéztem, megláttam, hogy az ágyon fekszik a lelőtt öregasszonyt, az ágy alatt pedig egy, még friss vértócsa éktelenkedett.
Betereltek bennünket a templomba, ahol már nagyon sokan voltak. Kezdetben az emberek maguk menekültek a templomba, gondolván, hogy Isten házában nagyobb biztonságban vannak, de később a falu minden lakosát a templomba terelték a lengyelek. A férfiakat az egyik, az asszonyokat a másik oldalra állították. A padló tocsogott a vértől. Sebesült és félholtra vert férfiak és nők feküdtek a földön, s nem volt erejük felállni. Két, zöld egyenruhát és szíjakat viselő fiatal lengyel nő járkált közöttük, és rugdosta a sebesülteket. Szörnyű volt a látvány.
Két bátyám, Petro és Juzko a templom átellenes oldalán ült, és könyörgő tekintettel nézett a nagymamára, rám és a kisöcsénkre. A mai napig nem tudom feledni rémült tekintetüket, pedig már nagyon sok év telt el azóta…
Volodimir Lemcjo atya megpróbált imádkozni, de gyorsan eltávolították az oltártól. Előlépett egy ember, aki a következőket mondta: „Vaclav főhadnagy vagyok, és parancsomra maguk ma mind meghalnak”. A templomot betöltötte a sírás és a jajveszékelés, az emberek egyre csak azt kérdezték, miért kell meghalniuk, mit vétettek?
És elkezdődött… Először párba állították a férfiakat és a fiukat, aztán az asszonyokat – a nyolc éven aluli gyerekek és lányok nélkül. Minket is a kijárat felé irányítottak, a nagymama azonban kézen fogott engem – kis növésű voltam – és Andrijko öcsémet, és átment arra az oldalra, ahol az asszonyok és a kisgyerekek voltak. Behúzódtunk a templom legtávolabbi sarkába, nagymama egy másik kislányt, a nálamnál idősebb és magasabb Odarka Fedákot is beterítette a szoknyájával.
Az emberek nem tudták, hová viszik őket a lengyelek. A temetőbe vitték és ott lőtték le őket. Erről később a ma is Lvivben élő Vlodko Fedák mesélt nekem. Őt és az öccsét a lengyelek már kivitték a temetőbe, és rájuk parancsoltak, hogy mielőtt belövik őket az előre megásott sírba, vegyék le a lábbelijüket. Ekkor azt találták mondani, hogy ők lengyelek. Megkérdezték a nevüket, mire így válaszoltak: Koval. Megkérdeztek egy falubelit, vannak-e a faluban Koval nevű lengyelek, az pedig igennel válaszolt. A fiukat elengedték, így maradtak életben.
Nem tudom, megmenekült-e a haláltól az a 15-16 éves fiú, akit az asszonyok női ruhába öltöztettek. A fejét bekötötték kendővel, és a karjaiba adtak egy kisbabát. Nem tudom, mi történt vele azután.
Egy egész napot töltöttünk a templomban, estefelé kitereltek bennünket az udvarra. Előtte azonban mindnyájunkat kiraboltak. Még azt a ruhát is elvették, ami rajtunk volt, mondván: már nem lesz rá szükségünk. Emlékszem, amikor kiléptünk az udvarra, egy nagy halom ruhába botlottunk.
Már esteledett, amikor végigtereltek minket a falun. A szomszédos falvakból szekérkaraván haladt az úton. Lengyel szomszédjaink ültek a szekereken, akik a mi nyomorunkon akartak meggazdagodni. Ládákat, hordókat, zsákokat és még sok-sok mindent szállítottak a szekereken, amelyek mögött terelték a lovakat, teheneket, disznókat. Nagymama fogta a kezünket, egyre csak azt mormolta: „Istenem, Istenem, mit tesznek velünk?”
Az őrök egyike a szomszéd faluban lakó lengyel volt, aki gyakran elment a házunk előtt Dinovba menet. Nagyanyám megkérdezte tőle nem látta-e az anyámat. Nem válaszolt. A nagymama újra érdeklődött anyánk iránt. A férfi hallgatott, „Hányszor itattad a lovaidat a kutunkból, és most nem szólsz egy szót sem” – mondta a nagyanyám. Egy perc múlva lövés dördült, és nagyanyám összeesett. A lengyel, akinél anyánk iránt érdeklődött, hátba lőtte. Az öcsémmel üvöltöttünk, megpróbáltuk talpra állítani nagyanyánkat, de a többi asszony elcibált minket, mondván: menjünk tovább, különben bennünket is lelőnek. Továbbmentünk, és a lengyelek lelőttek még egy idős asszonyt, akinek a nevét nem tudom.
A kápolna közelében a lengyelek magunkra hagytak bennünket, és valamerre eltűntek. Már alkonyodott, amikor asszonyokból és gyerekekből álló csoportunk megérkezett Szeliszka falu határába. Úgy negyvenen voltunk. Az öcsémmel és még néhány emberrel egy öregember házába kerültünk. A faluból minden fiatal elmenekült, amikor megtudták, mi történt Pavlokomban. Csak az öregek maradtak. Az öreg szalmát terített a földre, azon aludtunk. Krumplit sütött a kemencében, de senki sem akart enni. Az asszonyok ültek a szalmán, és keservesen sírtak.
Amikor reggel felébredtem, a mieink közül már senki sem volt a házban. Az öreg elmondta, hogy mindnyájan elmentek, minket pedig nem ébresztett senki sem. Felkeltettem az öcsémet, és kimentünk az útra. Csoportokban álltak az emberek, és azon tanakodtak, hogyan tovább. Aztán szétszéledtek, ki merre. Velünk senki sem törődött. Kézen fogtam az öcsémet, és azt mondtam neki, hogy megyünk haza. És elindultunk arrafelé, amerről jöttünk. Már elhagytuk a falut, amikor utolért bennünket egy ember, és megkérdezte, hová megyünk? Haza, anyához és apához – válaszoltam. Erre azt mondta, hogy nem szabad oda mennünk, anya és apa majd idejön értünk. De hiszen itt senkit sem ismerünk – mondtam. Ekkor elvitt minket a paphoz, akinél már ott volt a szomszédasszonyunk Sztefcja, annak az öregasszonynak a lánya, akit az előző nap, az ablakon át holtan láttam. Sztefcja gyermekkora óta nyomorék volt, nem tudott járni. A testvére a hátán cipelte Pavlokomból Szeliszkbe, hogy megmentse a biztos haláltól. Nemsokára meg is halt – talán mert túlerőltette magát. Kislányát, Mariszját Sztefcja vette gondozásba.
Egy idő múlva valaki azt üzente Sztefcjának, hogy a nővére magához akarja venni. Az öcsémmel és Zoszja Tuckával egy négykerekű szekérkébe ültettük Sztefcját, és húztuk egészen Porubig. Kerülő úton mentünk, hogy hamarabb odaérjünk. Itt találkoztam az unokafivéremmel, Szaverko Karpaval, aki őrt állt az ösvényen. 17 éves volt, úgy sikerült megmenekülnie azon a rettenetes éjszakán, hogy az istállóban, a hídlás alá rejtőzött. Elvesztette mindkét szülőjét, majd belépett az UPÁ-ba. Tőle tudtam meg, hogy azon a szörnyű éjszakán a lengyelek megölték a szüleimet és az egész családomat. Egyedül maradtunk az öcsémmel. Zokogni kezdtem. Azt sem tudom, mi történt Sztefcjával, mert soha többé nem találkoztunk. Visszamentünk Szeliszkbe, ahová kisvártatva megérkeztek a lengyelek is. Nem tudom, katonák voltak-e vagy önkéntesek, mindegyik egyensapkát viselt, és nagyon féltem tőlük. Elfoglalták az egész paplakot, amelyben 5 vagy 6 szoba volt. Az egyikbe egy, a Bugon túlról érkezett család költözött be, mi az öcsémmel a konyhában aludtunk. A házban lakott még egy idősebb hölgy a lányával, Natalkával, aki a falu tanítónője volt. Volt még velük egy nagyon szép lány, Maruszja. Sokszor átjött hozzánk aludni, és amikor jöttek a lengyelek, ránk parancsolt, hogy kiabáljunk. Így is tettünk, de egy alkalommal a lengyel a következőket mondta: „Zamknij mala pysk, albo dam ci w leb”. (Pofa be kölyök, különben kapsz a képedbe! Ford.)
A lengyelek éjszakánként bevitték magukhoz a lányokat „társalogni”. Az idős hölgy állt az ajtó mögött, sírt és imádkozott. A lányok minden alkalommal kisírt szemmel jöttek ki. Egy alkalommal az idős hölgy arra kért, hogy menjek be az egyik szobába. Bementem a lengyel tiszt szobájába, és az ágyon megláttam a lányát, Natalkát. Nagyon megijedtem, és kirohantam a szobából.
Egyik reggelre a lányok egyszer csak eltűntek. Az idős hölgy sírva kereste őket, majd elhatározta, hogy bemegy Dinovba, a rendőrségre. Soha többé nem tért vissza.
Átkutatták az egész házat. Az öcsémet elvonszolták a kúthoz, felültették a gémre, és lengetni kezdték a víz felett. Üvöltöttem, hogy leesik és megfullad. Imígyen válaszoltak nekem: „Idz mala zawolaj swoja mame. Niech zobaczy, jak jej syn jedzie do nieba!” ( Menj kölyök, és hívd az anyádat. Hadd lássa, hogyan száll a fiacskája a mennyekbe! Ford.) Sírni kezdtem, és elmondtam, hogy nincs anyánk, megölték Pavlokomban. Erre azt felelte, hogy ha tudta volna, hogy ő az anyánk, akkor nem ölte volna meg. Tehát ez ugyanaz a banda volt, amely megtámadta a falunkat.
Azonban nem minden lengyel volt ilyen állat. Szeretném felidézni a nagynéném elbeszélését arról a tragikus pavlokomi éjszakáról. Elmondta, hogy amikor beindult a lengyelek támadása, a gyerekekkel és a férjével Vladko Belechez, egy pavlokomi lengyelhez menekültek, aki június végéig bújtatta őket. Hat kicsiny gyereke volt, őket nem bántották a lengyelek, a nagybátyám pedig március 3-tól egészen június végéig a föld alatt rejtőzködött. Belecnek volt egy kis boltja, és amikor áruért ment volna Przemyslbe, azt mondta a nénémnek, hogy elviszi a családot magával, mert a férje aligha húzza sokáig a föld alatt. Éjjel befogott, és Szjanon keresztül útnak indultak. A néném elmondta, hogy a lovak úgy mentek, mint az angyalok, egyetlen szerszámuk sem csörrent meg. Przemyslben még bevásárolt nekik, elbúcsúzott tőlük aztán hazament. Otthon aztán más lengyelek, akik megtudták, hogy ukránokat bújtatott, megölték. A nénémet szíven ütötte a tragédia, hiszen Belecnek is volt felesége és gyermekei.
Az öcsémmel történtek után már féltem tovább maradni a paplakban, ezért megkerestem Zoszja Tucka szüleit, és megkérdeztem tőlük, nem fogadnának-e be minket az öcsémmel. Igent mondtak, de nem sokáig, talán három hétig maradtunk. Nagyon szegények voltak és nehezen éltek. Közben még rühesek is lettünk, ezért új hely után kellett néznünk.
Fogtam a dunyhánkat, kézen fogtam az öcsémet, és elindultunk Volodzsa irányába. Már júniust írtunk, és útközben ránk tört a vihar. Zuhogott az eső, bőrig áztunk, a dunyha csupa sár lett. Egy út menti, ajtóval záródó bódéba menekültünk. Bekuporodtunk a közepébe és sírtunk. Imádkozzunk – mondtam az öcsémnek. Keresztet vetettünk, és fennhangon kezdtem mondani a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Az öcsém mondta utánam. Miután megimádkoztunk, kinéztem, elállt-e az eső, és észrevettem, hogy egy karabélyos ember közelít felénk. Nagyon megrémültem, de aztán kiderült, hogy nincs nála fegyver, csupán egy bot, és azért jött erre, mert azt hitte, hogy kutyák bújtak el a kis kápolnában. Megkérdezte, mit csinálunk itt? Elmondtam, hogy falubelijeinket keressük, illetve szeretnénk valakihez elszegődni. Válaszképpen elmondta, hogy Pavlokomban senkit sem találunk, a szolgálat sem nagyon fog összejönni, mert az itteni emberek nagyon szegények, jószerivel még sóra és gyufára sem telik nekik. – Inkább elviszlek benneteket a paphoz – mondta. Ha nem fogad be titeket, akkor nem tudom, mi lesz veletek. Felakasztotta sáros dunyhánkat a bot végére – nem volt erőm cipelni, csak vonszoltam magam után a sárban – és elindultunk a paphoz, akit Teodor Markonak hívtak. (Később, 1955-ben még találkoztam vele Kosalinban, minden szenvedésünk és nélkülözésünk után. Nem sokáig élt, és Valcéban halt meg.) A pap a házvezetőnőjével jött elénk, aki elmondta, hogy már van egy fiújuk Porubból, aki a teheneket őrzi, s hogy több gyerekre már nincs szükségük. Erre a pap azt mondta, hogy a fiúnak vannak szülei, ezért az árvákat kell befogadni. A házvezetőnő még megpróbált ellenkezni, de a pap hallgatást parancsolt, és bevitt minket a házba.
Ez egy szép, a Szjan mentén elterülő falu volt. Szépek voltak a házak, vakolt a templom. A pap az iskolában lakott, mert a paplak még épült.
1946 júniusáig maradtunk Marko atyánál. Ekkor lengyel katonák érkeztek, és kezdték kitelepíteni az embereket Ukrajnába. A házvezetőnő nagyon gonosz asszony volt, mindenért verést kaptunk. Az öcsémre egyáltalán nem volt szüksége, én még valamit segíthettem, és őriztem a teheneket. Egy alkalommal nagyon megvert és kizárt minket. A padláson aludtunk, ahová az ablakon másztunk be. Annyira sírtam, hogy egészen belebetegedtem. Belázasodtam. És azon az estén eljött hozzám az élő édesanyám. Mai napig emlékszem az esetre: a homlokomra tette a kezét, mire fölébredtem. Rohantam az öcsémhez: „Andrijka, Andrijka, eljött az édesanyánk!” Vigyázzállásba vágta magát, „De hol van? Hol az édesanyánk?” – kérdezte. De anyánk már nem volt sehol…
Reggel felkeltem, be sem mentem a házba, rögtön a legelőre indultam a tehenekkel. Amikor visszatértem a legelőről, behívott a szomszédasszony, és ezt mondta: „Itt járt a gazdasszonyotok, és azt mondta, hogy soha többé nem fog benneteket verni. Az édesanyátokkal álmodott, aki nagyon megszidta. Amikor felébredt csurom vizes volt a rémülettől. De ne mondjátok el neki, amit tőlem hallottatok.” Egy kis idő múlva a házvezetőnő megkérdezte tőlem: „Mondd, Natalka, hogy nézett ki az édesanyátok? Elmondtam neki, mire így felelt: „Pontosan ilyen volt az álmomban”. Pedig nem ismerte, soha nem is látta az édesanyánkat.
Ebben a faluban előfordult, hogy amikor jöttek a katonák, akkor félreverték a harangokat. Az emberek tudták, hogy katonák vagy bandák jönnek, és kimenekültek az erdőbe. Az állataikkal és a vagyonkájukkal lapultak az erdőben reggelig, vagy amíg a helyzet nem vált biztonságosabbá. Néha azonban nem érkeztek figyelmeztetni a közeledő veszélyre. Egy alkalommal a szomszéd ház küszöbén ültem a gyerekekkel, amikor betört egy csapat katona vagy rablóbanda. Bekiabáltak az asszonynak, van-e tehene? Nincs – válaszolta. Az ajtó mögött, egy másik szobában rejtegette a tehenet. Amint elindultak a szomszéd ház felé, a tehén elbőgte magát. A rablók visszatértek és magukkal vitték a tehenet, hiába kérlelte őket az asszony, hogy ez az utolsó tehénkéje, a háza pedig teli van gyerekekkel.
Egy másik alkalommal riadóztatták a falut, hogy jönnek a katonák. A gazdasszonnyal fogtuk a teheneket, és futni kezdtünk Volja Volodszka felé. Már a patak mellett voltunk, amikor megláttam a lengyelt jellegzetes sapkájában, amint a földön hasalva felénk célzott. „Jézusom, lengyelek!” – kiáltottam, eldobtam a vesszőt, és rohantam le a hegyről. A falut körülzárták, az erdőből a völgy felé rohantam, a lengyelek pedig lőttek utánam. A gazdasszony üvöltötte, hogy álljak meg, különben lelőnek, de nem hallgattam rá. Mezítláb futottam a lejtőn, egészen a Szjanig, és ott a bokrok között várakoztam. A lábamat véresre marcangolták az éles kövek. A bokrok között még néhány falubélink rejtőzködött. Kérdőre vontak, miért szaladtam a csalitosba, mert ezzel a nyomukra vezethetem a lengyeleket. Az egyik ember azt mondta, hogy oszoljunk szét, és egyenként rejtőzködjünk el a krumpliföldön.
Este visszatértem a házba. A gazdasszony azt mondta, hogy kész csoda, hogy a golyók nem találtak el. Nagyon haragudtam magamra, hogy otthagytam a tehenet, mert akkor talán el sem vitték volna a lengyelek.
Egyszer – 1946 júniusában lehetett –, amikor hazahajtottam a tehenet a legelőről, és bementem a házba, az ablakból megláttam egy csapat rablót. A házvezetőnő is kinézett, és rám parancsolt, hogy fussak és zárjam be az istállót. Remegő lábakkal rohantam, valahogy eljutottam az istállóig – úgy 200 méterre lehetett a háztól. Bezártam az istállót, és ahogy kezdtem kimászni a lukon, szembe találtam magamat a fegyveres rablókkal. Megparancsolták, hogy nyissak ki, közben még többen jöttek, és átkutattak mindent. Azt kérdezték tőlem, hogy talán a szüleim távozni akarnak a Szovjetunióba és azért zárom be az istállót. Elmondtam, hogy nekem nincsenek szüleim, és ekkor békén hagytak.
Visszamentem a házba. Ott is mindent felforgattak, a padló teli volt könyvekkel és különféle papírokkal. Az öcsém a küszöbön ült, és nézte, hogy rohangálnak az udvaron a rablók, és fogdossák össze a tyúkokat és kacsákat, tekerik ki a nyakukat és dobálják a zsákjaikba. Amikor a rablók elhagyták az udvart előkerült a házvezetőnő is. Az egyik intett, hogy fogdossuk össze a maradék tyúkot és kacsát, nehogy azokat is elvigyék a lengyelek. Legyintettem, és azt mondtam az öcsémnek, hogy jobb, ha követjük a többieket. 
Az embereket felszállították a nyitott teherautókra. Egy platón néhány család fért el. Bennünket azonban senki sem akart magával vinni. Leültünk az út mentén, és néztük, hogy hagyják el az autók a falut. Mielőtt az utolsó autó is elindult volna, odajött hozzánk az egyik lengyel, és megkérdezte: Hát ti, gyerekek miért ücsörögtök itt? Felkapott bennünket, és feldobott az autóra. Az emberek kiabálni kezdtek: mi szükségünk van ezekre a gyerekekre, ki fog gondoskodni róluk? Az autó azonban elindult… Nem érkeztem semmit sem magamhoz venni, egyetlen ruhácskában voltam – nem is igen volt több – még a dunyhát is otthagytam, amit később nagyon sajnáltam.
Átutaztunk Szeliszken, ahol már jártam korábban. Autónk beragadt egy kátyúban, és nem tudtunk tovább menni. Amikor mindnyájan nekigyürkőztek, hogy kirángassák az autót a kátyúból, odajött hozzánk egy asszony, aki felismert bennünket, és megkérdezte hová megyünk. Valaki az idősebbek közül azt mondta, hogy ott álltunk az út mentén, feldobtak minket az autóra, és most utazunk. Az asszony kihozott nekünk egy kenyeret, amelynek a közepéből kivágtak egy darabot, a lyukat megtöltöttek vajjal. Hova a csudába mentek – kérdezte.
Megérkeztünk Nozdrecbe. Leraktak bennünket egy nagy parkban, ahol terebélyes lombkoronájú fák nőttek. Ki ahol tudott, leült vagy lefeküdt. Ott töltöttük az éjszakát. Reggel egy orosz tiszt kezdett járkálni az emberek között, és felírta az adatokat. Ránk került a sor. Az emberek megkérdezték, mi lesz ezekkel a szülők nélküli gyerekekkel? Gyermekotthonba kerülnek – válaszolta. Felírta a nevünket a születési dátumunkat. Az öcsémét nem tudtam megmondani.
Másnap bevittek bennünket teherautón a zahirjai vasútállomásra. Leszállítottak mindenkit az autóról, és azt mondták, hogy itt várjunk. Egy falak nélküli, oszlopokon álló beszakadt tető alatt várakoztunk.
Két hétig voltunk Zahirjában. A katonák nem nagyon törődtek a gyerekekkel. Elmehettünk fürdeni az Oszlava folyócskára. Egyszer, amikor a folyótól jöttünk, az emberek a nevünkön szólongattak minket. Láttam, hogy egy vasutas egyenruhát viselő férfi beszélget az emberekkel. Elmondta, hogy ha akarom, elvisz magához, mert éppen szüksége van egy pásztorlánykára. Elmennék, mondtam, de van egy öcsém is, őt is vihetem? Odahívtuk az öcsémet, jól megnézte magának, aztán közölte, hogy nagyon kicsi, és semmi haszna sem lenne belőle. Így hát én sem mentem, amiért igencsak korholtak az emberek. Azt mondták, hogy éhen halunk, még mielőtt megérkeznénk Ukrajnába. Erre azt feleltem, hogy ha meghalunk, akkor együtt halunk meg, de az öcsémet nem hagyom el. Akkor az emberek elkezdtek fogadkozni, hogy törődni fognak az öcsémmel, csak menjek. Nem mentem.
Az ember néhány nap múlva visszatért. Elmondta, hogy beszélt a feleségével, aki azt mondta, hogy mindkettőnket magához vesz. Megmutatta, merre menjünk, hogy a katonák ne vegyenek észre minket, és amikor egy kicsit eltávolodtunk az állomástól, csatlakozott hozzánk. Átkeltünk a Szjan gázlóján, és megérkeztünk egy kis faluba, Zavalkába, amely Bikivci és Vilhivci között található. Itt lakott új gazdánk, akit Ivan Dudának hívtak. Nyáron a teheneket őriztem, télen pedig eljártam Szjanokba, a lányához vigyázni a gyerekekre. Nehéz munka volt azért a falat kenyérért.
Gazdánk nem akart iskolába járatni minket. Azt mondta, hogy munkára fogadta fel a gyerekeket, nem pedig a taníttatásukra. Látván, milyen nehéz munkát végzünk, a falu tanítónője, Marija Szpanil kezdett foglalkozni velünk. Megpróbált elhelyezni bennünket a szjanoki gyermekotthonban, de ott azzal utasították el, hogy a hozzánk hasonló gyerekek számára náluk nincs hely. A tanítónő eljött hozzánk, és kérte a gazdát, engedjen minket iskolába, de a gazda sehogy sem akart beleegyezni. Az egyik héten a tanítónő kijött hozzám a legelőre. Sokat beszélt nekem arról, milyen rossz, ha az ember nem tud írni és olvasni. Mit tehetnék, mondtam, ha egyszer nem engednek iskolába járni. Van egy megoldás, válaszolta: gyertek hozzám a faluba az öcséddel, én majd foglalkozom veletek.
Elhatároztam, hogy éjszaka megszökünk. Összekötöttem egy kis batyut, bedugtam az ágy alá, de elaludtam, reggel pedig menni kellett a legelőre. Nappal az asszonyság megtalálta a holminkat, jól megbüntetett, úgy hogy el is ment a kedvem a szökéstől.
Eltelt egy kis idő. Egyszer, amikor hazajöttem a legelőről, látom, hogy gazda fel s alá járkál, keresi Andrijkát. Először nem tudtam, mi történhetett. Aztán kiderült, hogy az öcsémnek a lóra kellett volna vigyáznia, de elaludt. A ló bement a káposztásba és nagy pusztítást végzett. Amikor a gazda rátalált az alvó gyerekre, ütlegelni kezdte az ostorral. Ekkor határoztam el, hogy megszökünk. Amikor a gazda elment dolgozni a vasútra, az asszonyság meg a teheneket fejte, keltegetni kezdtem az öcsémet, hogy elszökjünk. Sírt, nem akart jönni, attól félt, hogy ha utolérnek bennünket, megint meg fogják verni. Erővel vittem magammal a bikivci tanítónőhöz. Egy idő múlva a tanítónő kiharcolta, hogy az öcsémet felvegyék egy gyermekotthonba Przemyslben, de lányok számára nem volt helyük. Legalábbis ezt mondták. Így választottak el bennünket 1955-ben.
Csak nyolc év múlva találkoztam az öcsémmel Kosalin nyugati részében, ahová egy évvel korábban hozott el Lodzból az unokatestvérem, Marija Fedak. Én is megkerestem az öcsémet, és magamhoz vettem. Addigra már számos lengyel menhelyen és munkásszállón megfordultam. Nem hallottam az anyanyelvemet, az imádságainkat és a dalainkat. Rövid időn beül éppen olyan lettem volna, mint az engemet körülvevő lengyel közeg.
Ezeket a visszaemlékezéseimet meggyilkolt szüleimnek, falubélijeimnek és már halott öcsémnek ajánlom. Meséltem tönkre tett gyermekkoromról, ifjúságomról és az árvák keserű sorsáról. Tudom, hogy az én sorsom nem egyedülálló. Akkoriban nem egy, nem két emberi élet veszett el, hanem egy egész nemzedék.
Natalja Kuzma (Mudrik)
Toronto, 1997 decembere
Megjegyzés: A regionális hadsereg lengyel egysége 1945. március 3-án támadta meg Pavlokom falut. A támadásban 365 pavlokomi ukrán vesztette életét. Az egység parancsnoka Juzef Biss (Vaclav) főhadnagy volt, akit a rjasevi hadbíróság 2 év börtönre ítélt.