Kobzos frakkban

Harkiv megyében született és Los Angelesben halt meg. Ő az egyetlen, aki bandurán játszott a Cári Színházban. Az emigrációra Ivan Ohijenko ösztönözte, hogy megmenthesse tehetségét Ukrajnának. Elénekelte a Már feltámadott Ukrajna kezdetű dalt, és a bandurások általa alapított kijevi együttese ma már Nemzeti Érdemes Zenekar.
Chicago, 1930: Zsúfolásig megtelt Amerika egyik legnagyobb operaháza, The Civic Opera House.
A közönség sustorog: „Azt mondják, hogy valamilyen orosz zenész fog játszani, manapság ez divatos”. – „Kicsoda?” – „Egy őstehetség. Nemrég Párizsban és Prágában volt nagy sikere”. – „Bandurán, vagy balalajkán játszik?” – „Bandura? Most hallom először…”
Ezalatt a színfalak mögött drámai párbeszéd zajlott. Bertha Ott, a szervező, aki általában világhírességeket – Szergej Rahmanyinovot, Jasha Heifetzet, Fritz Kreislert – hozott Chicagóba, nyugtatgatta a műsorközlőt, és idegesen győzködte a művészt, hogy mielőbb lépjen ki a színpadra.
Az előadó határozott volt: a koncert elmarad, ha olyan „moszkvaiként konferálják be, aki moszkvai népi hangszeren játszik”. „Én ukrán vagyok, hölgyem!”
Csak ezután csendültek fel a húrok ezüstös fényű hangjai. A közönség döbbent csendben hallgatta a muzsikát. A szomorú, ősi kozák dallamok végighullámzottak a termen, elvarázsolták a közönséget. A muzsikusnak csodálatos hangszerével sikerül megérintenie az emberi szívek legrejtettebb érzelmeit…
Nemsokára a következőket írta a Szics című, chicagói ukrán lap: „Az operában őszinte, az ukrán nemzeti szellemhez szorosan kötődő, csak az anyanyelvünkhöz hasonlítható nemzeti zene szólalt meg. Az aranyhúrok pengése előhívta az évezredes múltat, bárdok szellemei lebegtek körülöttünk, éreztük a dicső sírhantok melletti régi torokat, a fejedelmi párok lakomáit, felbukkantak emlékeinkben az Igor ének feledhetetlen szépségű sorai.
Felszínre törtek a kozák gondolatok, amelyeket a vak kobzosok őriztek a rabság szomorú korszakaitól egészen napjainkig, elrejtve a nép körében a hősies korok dicső hagyományait – a Feltámadás és a Szabadság legfőbb biztosítékait… Az amerikai sajtó nagyra értékelte a számára ismeretlen zenét és hangszert, sok elismerő szóval halmozta el honfitársunkat, akire igazán büszkék lehetünk…”

A forradalmár virtuóz

Vaszil Jemecnek hívták azt a művészt, aki 1930-ban, azon a februári estén mutatkozott be a chicagói közönségnek. 1890. december 27-én született Szlobozsaniban, és szinte az anyatejjel szívta magába a népzenét. Kosztya és Marija Jemec házában gyakorta megpihentek a megfáradt kobzosok, akiknek a kisfiú volt a legelső és a leghálásabb hallgatója.
 Felnőve Vaszil Jemec elmondta, hogy csak bandurás válhatott belőle, hiszen nagyon jó tanárai voltak: Tarasz Sevcsenko és Iván Kucsuhur-Kucserenko. A vak dalnok felismerte a kisfiú nem mindennapi zenei tehetségét, és ingyen kezdte tanítani.  Ami pedig Sevcsenkót illeti, az ő művéhez köthető Vaszil Jemec első, hogy úgymond forradalmi tette, ami miatt majdnem kicsapták az ohtiri gimnáziumból. Az történt, hogy 1911. december 6-án, a gimnázium műsoros estjén Vaszil elénekelte Sevcsenko: A kihantolt sír című költeményét, beleadva a vers minden sorába a Nagy Kobzos érzelmeit és erejét. S ekkor hihetetlen dolgok történtek a teremben: egyesek tapsoltak, mások topogtak a lábukkal és fütyültek, és volt, aki sírva fakadt.
„Amikor véget ért a dal, a leírt tragédia annyira hatalmába kerített, hogy a dühtől és a mélységes sajnálattól kicsordultak a könnyeim, és a koboz húrjaira hullottak. Így érezni és ennyire átélni csak egy olyan ifjú ember képes, aki kész lett volna börtönbe vonulni, Szibériába menni, vagy az életét is feláldozni Ukrajnáért” – írja később Vaszil Jemec.
A gimnáziumból történő kizárástól csak az mentette meg a fiatalembert, hogy a „botrányos esetet” vizsgáló iskolatanácsnak bemutatta Tarasz Sevcsenko Kobzos című kötetét, rajta a felirattal: „A cenzúra által engedélyezve”.
Hajdamakok és Sevcsenko más, a cenzúra által engedélyezett kötetei. Foto.
„Vaszil Jemec kicsi kora óta tisztában volt azzal, mit rendelt el számára Isten és a sors. Arról ábrándozott, hogy mindenki úgy lelkesedjen a kobzos-művészetért, mint ő maga, ez az elhivatottság határozta meg helyét a világban” – írta Ilja Zincsenko zenetörténész.
Vaszil Jemec a Harkovi Egyetem diákjaként cikkeket írt az ukrán kobzosság történetéről, bandura szakkört szervezett, és már 1913-ban Mikola Bohuszlavszkijjal, a kubányi kobzosság lelkes újrateremtőjével megalapította Katerinodárban az Első kubányi kobzos iskolát.
„Az esemény rendkívül nagy visszhangot keltett: Katerinodár példáját követve Kubány-szerte, minden ukrán faluban alakultak a bandura-együttesek, a fiatal Vaszil Jemec hallgatóinak száma meghaladta az ötvenet. Magabiztosan haladt a számára kijelölt úton” – írta Ilja Zincsenko.
1916-ban Vaszil Jemec színpadra lépett Moszkvában, a Nagy Cári Színházban. Műsorán nemcsak kozák dalok szerepeltek, hanem Beethoven és Mozart művei is.
„Jemec volt a világ egyetlen bandurása, aki ezen a színpadon szerepelt, méghozzá hatalmas sikerrel. A Russzkoje Szlovo című befolyásos lap kritikusa nevezte elsőként virtuóznak Jemecet” – írta a történész.

Ágyúdörejben

„1918-ban Vaszil Jemec az Ukrán Népköztársaság Hadügyminisztériuma által felállított harcoló egység tagjaként részt vett Kijev védelmében – Muravjov vöröskatonáival szemben –, majd pedig az Első kozák kék hadosztály Petro Dorosenko hetman nevét viselő ezredében teljesített szolgálatot. A hetmani korszakban Vaszil Jemec Pavlo Szkoropadszkijnak, az Ukrán Állam Hetmanjának ösztönzésére megszervezte az első kobzos kórust, később pedig az első állami bandura-együttest” – írta Vaszil Jemecről az Idő és Tettek című chicagói lap.
„A kobzosok kórusa a kijevi Bergogne Színházban, a Funduklejivszka utcában (ma a Leszja Ukrajinka nevét viselő Nemzeti Akadémiai Színház) mutatkozott be. Előadásukban felhangzott Pavlo Csubinszkij himnusza is, amelynek első sorát a karnagy megváltoztatta: az „Ukrajna még nem halt meg” helyett az „Ukrajna már feltámadt” sort énekelték” – írta Valentina Korotya-Kovalszka.
Szkoropadszkij bukása után a sors elviselhetetlen büntetést szabott ki Vaszil Jemecre: búcsút kellett vennie szülőföldjétől. 1919 végén kénytelen volt elhagyni Ukrajnát.
„Ivan Ohijenko, az UNK kormányának különmegbízottja küldte emigrációba. Elküldte, hogy az ukrán nemzetnek ne kelljen elveszítenie Vaszil Jemec zsenialitását. Ivan Ohijenko kiadott egy tájékoztatót, amely szerint Vaszil Jemec koboz-művész hangversenykörútra megy Európába, hogy bemutassa az európaiaknak az ukrán népi hangszert, a kobozt” – folytatta az Idő és Tettek.

Boruljon a lába elé a világ

Vaszil Jemec külföldön töltött éveiről különleges emlékekkel szolgált Szimon Narizsnij, történész, életrajzíró, az ukrán emigráció kutatója.
„A zenei részt tekintve ki kell emelni a Vaszil Jemec által elvégzett hatalmas munkát, amelynek eredményeképpen sokat fejlődött az emigránsok körében a kobzos műfaj. A banduraművész számos európai és amerikai városban koncertezett.
1921. augusztus végén Prágából érkezett Berlinbe. A húszas években hosszú ideig koncertezett Franciaországban. Tudomásunk van számos párizsi és más francia városban adott koncertjéről.
1929-ben Jemec Észak-Amerikába utazott.1930-ban több mint 35 koncertet adott az Egyesült Államokban: New Yorkban, Bostonban, Philadelphiában, Chicagóban, Pitsburgben, Detroitban, Clevelandben és másutt. Művészi előadásmódját bemutatta ukrán és idegen közönségnek is” – olvashatjuk Szimon Narizsnij: Az ukrán emigráció. Az ukrán emigráció kulturális tevékenysége a két világháború között című könyvében. Vaszil Jemec – a saját művészi útját járva – nemcsak koncertezett, hanem ukrán népdalokat és mondákat tartalmazó lemezeket is megjelentetett. Ezen kívül a nevéhez fűződik közel 40, nyomtatásban megjelent mű az ukrán kobzos-művészet történetéről, illetve neves bandurások életéről.
„Az 1920-as években, Prágában és Podjebrádban tevékenyen részt vett a Kobzos Társaság munkájában. A társaság többek között gondoskodott a tagok hangszer ellátásáról, illetve készítéséről. Jemec egy kobzos-kórust is alakított a Társaság tagjaiból, amely azonban pénz hiányában hamar felbomlott. 1927-ben a Társaság égisze alatt megalakult az ukrán gimnázium tanulóiból álló fiatal bandurások együttese” – folytatta Szimon Narizsnij.
Ugyanitt – Prágában – Vaszil Jemec rendszeresen szervezte az Ukrán Köztársasági-demokratikus Klub előadásait és estjeit.
„A klubban prágai és vendég előadók, írók, színészek, stb. tartottak előadásokat. A rendezvényeken a hallgatóság száma elérte a háromszázat” – olvashatjuk Az ukrán emigráció. Az ukrán emigráció kulturális tevékenysége a két világháború között című kötetben.
Vaszil Jemec – Ukrajna levegőjétől megfosztva – fáradhatatlanul népszerűsíti Európában kulturális örökségünket, koncertezik Csehszlovákiában, Németországban, Belgiumban, Litvániában, Lengyelországban és Franciaországban. Az újságok ukrán őstehetségnek, frakkos kobzosnak, zenei csodának nevezik. „Boruljon a lába elé a világ”- írták a muzsikusnak a hallgatók.
„Vaszil Jemec művészi pályájának 25. évfordulóján, Winnipegben (1936, Kanada) csodás köszöntőt mondott a jó barát és neves zenetörténész, Macenko dr., aki olyan emberként mutatta be az ünnepeltet, aki páratlan tehetségét maradéktalanul Ukrajna szolgálatába állította – írta Valentina Korotya-Kovalszka történész. – Többek közt a következőket mondta: Személyében olyan embert ismerhettünk meg, aki tisztában van az értékekkel. Számára pedig a legnagyobb érték a haza szolgálata…”

Az ukrán, aki meghódította Hollywoodot

Vaszil Jemec a 30-as években számos koncertet adott Mexikóban és Kanadában, ellátogatott az ukránok lakta településekre.
„Ami igazán megdöbbentett – írta később – az volt, hogy 40 esztendőnyi kanadai lét után sem vetették le régi viseleteiket, és a honvágyuk sem múlt el… A szerény körülmények között élő, de a dollár hatalma által még meg nem rontott emberekkel töltött időt a legszebb emlékeim közt őrzöm”.
Vaszil Jemec 1938-ban feleségül vette Marija Hotra-Dorosenkot, aki anyai ágon Petro Dorosenko hetman leszármazottja, majd Hollywoodba költöztek, ahol a muzsikus több ukrán népzenei, illetve klasszikus koncertet adott.
„Hollywood történetében először a második világháború alatt szólalt meg az ukrán bandura és az ukrán muzsika, és általuk ismerhették meg a számunkra oly kedves Ukrajna nevét” – írta visszaemlékezéseiben Vaszil Jemec.
„Jemec professzor volt az első bandurás, aki színpadra lépett Hollywoodban, a film fővárosában. A hollywoodi Capital lemezkiadó Ukrajna hegyeiben címmel 15 perces lemezt jelentetett meg, amelyen felhangzott az Arkan elnevezésű hucul tánc, a Bánatosan szól a pásztor furulyája című népdal, számos kolinda és kozák rege részletei” – írta Valentina Korotya-Kovalszka.
Vaszil Jemec repertoárja ekkor már több mint 200 művet tartalmazott. Az ukrán népdalokon kívül játszott Csajkovszkij, Dvorzsák, Liszt és Beethoven darabokat is.
„Homérosz lángelméjére és Sappho ékesszólására lenne szükség, ha hitelesen szeretnénk megfogalmazni, mit éreztünk akkor, amikor találkoztunk Vaszil Jemeccel és muzsikájával” – írta David Nolton amerikai költő és festőművész.
„Mindazt, amit életem során tettem, Ukrajnáért, csakis őérte tettem” – olvashatjuk Jemecnél. – Ő soha sem árulta el hazáját. Csakúgy, mint hű barátját, a bandurát sem. Hangszere az ukrán lélek húrja. 1912-ben készítette Anton Pallinszkij bandurakészítő mester Kijevben, túlélte a háborúkat, moszkvai és lengyel puskagolyók röpködtek fölötte. Ezzel a hangszerrel utazta be Jemec Ukrajnát – Novorosszijszktól és Katerinohrádtól a Kubányig és a kárpátaljai Ungvárig és Eperjesig” – olvashatjuk a chicagói lapban.
Hollywoodban Jemec nemcsak virtuóz bandurásként és tehetsége oktatóként, hanem igazi mesterként mutatkozott be. „Megvalósította régi álmát: alkalmassá tette népi hangszerünket arra, hogy klasszikusok művei is megszólalhassanak rajta”.
Jemec hét hosszú esztendőn át kísérletezett a bandurákkal. Ő megoldotta azt, amire nem voltak képesek Hollywood és Los Angeles legjobb hangszerkészítői sem. Elkészült egy hatalmas, 62 húros, 5 teljes kromatikus oktávot tartalmazó bandura. Ezzel a hangszerrel oszlatta el Jemec azt a sötétséget, amely távoli és vágyott szülőhazájára borult.
Vaszil Jemec 1982-ben halt meg. Élete utolsó éveiben megírta utazásairól szóló visszaemlékezéseit, és elkészített egy hangszeres lemezt. Vaszil Jemec egyik könyvében olvashatjuk a következőket:„A kozák bandurások áldozatkészen, nemcsak karddal és puskával szolgálták Ukrajnát. Nemcsak énekelni tudtak és bandurán játszani, hanem az életüket is képesek voltak feláldozni Ukrajna múlhatatlan dicsőségéért”.
Ez vonatkozik Vaszil Jemecre is, akinek mindörökre hálás lesz a Haza hűséges fiúi szeretetéért és határtalan odaadásáért.