Ukrán és magyar történészek sikerei
Március 6-án a budapesti XX. századi Intézetben mutatták be két fiatal történész, az ukrán Alekszandr Pahirja és a magyar Horváth Miklós, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora által jegyzett, az 1956-os deportálásokról szóló munkáját. Az 50-es években készült fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány 1000 példányban jelent meg magyar nyelven.
A könyvbemutatóra olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy nem minden érdeklődőnek jutott ülőhely a teremben. Sok leleményes fiatal már eleve a lépcsőkön foglalt helyet.
A kétéves eredményes munka befejezéséhez Schmidt Mária, az Intézet igazgatója gratulált a szerzőknek. A gratulációhoz csatlakozott Boross Péter, aki 1993 decemberétől 1994 júliusáig volt Magyarország miniszterelnöke.
A rendezvényen kiegészítő előadást tartott Markó György, Horváth Miklós, Alekszandr Pahirja, Lupkovics György és Halmi Kund.
***
Az előadások közötti szünetben megkérdeztük Alekszandr Pahirjától, hogyan született a dokumentumkötet összeállításának gondolata.
2009-ben, amikor feloldották az ukrajnai KGB iratainak titkosítását, a Belügyi Levéltárban dolgoztam. Egy különleges dokumentum-csomagra bukkantam Ungváron – mondja Alekszandr Pahirja. - 22 kötetre való dokumentumot találtam azokról a magyarokról, akiket az 1956-os magyar forradalom leverését követően deportáltak a Szovjetunióba. Szerettem volna valamilyen formában feldolgozni és nyilvánosságra hozni a hatalmas anyagot: egy-egy kötetben közel 300 lapnyi dokumentumot őriztek. 2009-ben meghívtak Budapestre, hogy tartsak előadást az UPA (Ukrán Népfelkelő Sereg) és a magyar hadsereg közötti kapcsolatokról, és akkor ismerkedtem meg Horváth Miklós professzorral, akivel beszéltünk a magyar deportáltakra vonatkozó iratanyag megjelentetésének lehetőségéről. Ismerte a témát, de nem volt módja betekinteni a belügyi iratokba. Szubjektív okok és az időközben Ukrajnában bekövetkezett politikai változások okán csak két év múltán sikerült kiterjeszteni és lezárni a kutatást, és megírni a kapcsolódó tanulmányt.
Hogyan talált rá Horváth Miklós professzor személyében pont arra a kutatóra, akire szüksége volt?
Veszprémi László, a Hadtörténeti Intézet munkatársa ismertetett össze bennünket. Horváth Miklós járt Kijevben, látta a dokumentumokat, megállapodásra jutott a belüggyel, amely hozzájárult az együttműködéshez, és – amint látja – meglett az eredmény. A szerkesztői munkát teljes egészében Budapesten végezte Horváth Miklós professzor, mert én, sajnos nem tudok magyarul. Korábban kétnyelvű kiadványban gondolkodtunk, amely tartalmazott volna orosz dokumentumokat is. Az ukrán Belügyi Levéltár azonban nem járult hozzá anyagilag a projekthez, ezért jelent meg a kötet csak magyar nyelven. Természetesen, a téma iránt nagyobb az érdeklődés Magyarországon, de tekintettel arra, hogy a dokumentumokat a Belügyi Levéltár bocsátotta rendelkezésünkre, célszerű lenne elkészíteni az ukrán fordítást is. Remélem, hogy idővel jelentkezik majd egy mecénás, aki megfinanszírozza a fordítást.
Hány embert deportáltak Magyarországról 1956 végén?
A listákon 860 személy szerepel, ebből 25 nő és 9 kiskorú. A rabok kontingense egész kaotikusan állt össze. Az embereket egyszerűen összefogdosták az utcán. Voltak közöttük felkelők, de ártatlan járókelők is. A szovjet részről elvégzett vizsgálat a letartóztatottak 39%-ról állapította meg, hogy ártatlanok. A deportálás az erőszakszervezetek elővigyázatossági akciója volt, hogy a stabilitás érdekében ellenőrzésük alatt tarthassák a lakosságot. Másrészt a kádári hatalom az idegen hadsereg segítségével akarta elszigetelni a magyar társadalom legaktívabb részét, ami lényegében sikerült is neki.
Stark Tamás, a konferencia levezetője hozzászólásában utalt arra, hogy az 1989-ben bekövetkezett magyarországi rendszerváltás óta az 1956-os forradalom témája talán a legalaposabban kutatott terület. A Szovjetunióba deportált 860 ember sorsa – az egykori KGB dokumentumok hozzáférhetetlensége okán – mindeddig rejtve maradt annak ellenére, hogy 1990-től kezdve a magyar történészek – nem utolsó sorban Lupkovics György és Horváth Miklós – mindent megtettek annak érdekében, hogy fény derüljön a magyar történelemnek erre a „fehér foltjára”.
Horváth professzor megosztotta olvasóinkkal, melyek voltak a 22 kötetes aktatömegből azok a dokumentumok, amelyeket ő dolgozott fel a kiadvány összeállítása során.
Az volt a feladatom, hogy nyomon kövessem az 1956-ban deportáltak sorsát, megállapítsam a személyazonosságukat, a tartózkodási helyüket, a deportálás okait és életük további alakulását. Fontos volt számunkra megtudni azt is, milyen vallomást kényszerítettek ki a magyar fogvatartottakból a szovjet hatóságok, és milyen iratanyag készült róluk. Ezzel párhuzamosan azt is vizsgáltuk, milyen hatással volt a fogva tartásuk időtartamára a nemzetközi közvélemény fellépése. A titkosítás feloldása révén hozzáférhetővé vált dokumentumok segítettek megállapítani a deportáltak személyazonosságát. Mint kiderült három NSZK állampolgárt is deportáltak erőszakkal a szovjet átmeneti börtönbe. Dmitro Tkacs korábbi budapesti ukrán nagykövet, a magyarországi Ukrán Országos Önkormányzat és az ukrajnai Belügyi Levéltárban dolgozó ukrán kollégáink közreműködése nélkül nem tudtuk volna sikeresen lezárni ezt a munkát.
Jól gondolom, hogy a jövőben is folytatni kívánják a kutatómunkát?
Természetesen, hiszen csak a feldolgozás kezdetén tartunk, sok mindenre nem jutott időnk, nem volt módunk például tanulmányozni és magyarra fordítani a deportáltak kényszervallatásáról készült jegyzőkönyveket, hogy a túlélő áldozatok és családtagjaik is megismerhessék az igazságot.
Ki segített a dokumentumok magyarra fordításában?
Előadásomban már említettem, hogy ukrán kollégám, Alekszandr Pahirja nagyon sokat segített az anyagok válogatásában. Jómagam bizonyos szinten bírom az orosz és az ukrán nyelvet, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy gyorsan és behatóan megismerjem a 22 kötetnyi ügyiratot, amiből végül 141 dokumentumot választottunk ki a kötetbe. A magas színvonalú magyar fordítás Fedinec Csillát dicséri. Ezután láttunk hozzá az anyagok osztályozásához, elemzéséhez, a tények és cselekedetek pontosításához... Kétévnyi komoly, közös munka áll mögöttünk. A könyv 1000 példányban jelent meg, de ha igény mutatkozik rá, nincs akadálya a második kiadásnak.
A könyvbemutatón Alekszandr Pahirjától megkérdezték, milyen sors várt volna a deportáltakra, ha a fejlemények az 1956-os magyarországi forradalom idején aktív tevékenységet folytató Ivan Szerov akkori KGB-főnök forgatókönyve szerint alakultak volna. Pahirja szerint a kremli vezetés nem nagyon hagyta, hogy Szerov elvesse a sulykot. Valószínűleg ebben az is szerepet játszott, hogy a szovjet kommunista párt a hruscsovi „olvadáskor”már letett a lakossággal szemben alkalmazott terrorról, és a külföld reakciójától is tartottak. Annak ellenére, hogy Szerov az egyes népcsoportok kitelepítésének gyakorlott szakembere volt, és a sztálini megtorlások idején „kitűnőre” vizsgázott börtönügyből, az 1956-ban deportált magyarokkal viszonylag emberségesen bántak az ungvári, munkácsi, sztriji és más városok börtöneiben, tisztességes ellátást és szükség esetén orvosi segítséget kaptak. Ugyanakkor Pahirja utalt arra, hogy Szerov 1939-41-ben már „bemutatkozott” Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Fehéroroszországban, ahol hithű, magas rangú belügyi vezetőként százezrek deportálásában működött közre.
Stark Tamás megjegyezte, hogy 23 évvel a magyarországi rendszerváltás után csak az ukrán történészekkel sikerült jó szakmai kapcsolatokat kialakítani. Bármilyen szomorú, nem mondható el ugyanez szlovák vagy román vonatkozásban.
Az ukrán és magyar történészek közötti jó szakmai kapcsolatokról szólva Alekszandr Pahirja felhívta idősebb kollégái figyelmét arra, hogy a történészeknek szélesebb körben kellene kutatniuk a két szomszéd ország XX. századi történetét. Nem elég, ha csak az 1939-44 es kárpátaljai eseményekkel foglalkoznak. Pahirja bevallotta, hogy elsősorban az ösztönözte a deportáltak sorsának megismerésére, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozásával szeretett volna segíteni a deportálás túlélőinek, és lehetővé tenni, hogy a családtagok és a sorstársak jó emléket őrizzenek az áldozatokról.
Pahirja elmondta, hogy az iratok, a jegyzőkönyvek nagyon rendezetlen állapotban voltak. - A szovjet nyomozók rohammunkában dolgoztak, naponta száz rabbal is foglalkoztak csak Ungváron – mondta. - A dokumentumokban sok a hibásan leírt magyar család- és keresztnév, hogy a helyesírásról vagy stílusról és a szakzsargonról ne is beszéljek. Ez okozta a legnagyobb gondot a dokumentumok rendezése során.
Ploszkina Vaszil
