Egy ukrán diplomata visszaemlékezései
4. rész
1995 márciusában kineveztek párhuzamosan Ukrajna szlovéniai nagykövetének. Már áprilisban megkaptam a megbízólevelemet Milan Kucsan elnöktől. Sokat beszéltünk az ukrán-szlovén együttműködés lehetőségeiről. A szlovén elnök jól tájékozott volt Ukrajna politikai és gazdasági helyzetéről.
És itt mindent nulláról kellett kezdeni. Lefektetni a jogi alapokat, kiépíteni a politikai kapcsolatokat, fejleszteni a gazdasági együttműködést. Havonta egyszer utaztam Ljubljanába és ott töltöttem 3-4 napot. Találkoztam a miniszterekkel, munkacsoportokkal, egyszerű emberekkel. A szlovének nagyon hasonlóak az ukránokhoz, és még a nyelv is, ha figyelmesen hallgatjuk, érhető számunkra.
Eltekintve attól, hogy az ország kicsi, az egy főre jutó megművelt földterület 14 ár, ami legalacsonyabb mutató Európában, mégis a szlovén gazdaság a legfejlettebb a volt szocialista országok között. Ennek a jelenségnek az oka, hogy a szlovénok gazdaságuk megreformálásának helyes útját választották, és akárhányszor azzal a javaslattal fordultam az ukrán Külügyminisztérium vezetéshez, hogy tanuljuk meg a szlovén tapasztalatot, ez senkit sem érdekelt.
Egyik ljubljanai utam során ilyen bűntény esett meg velem. A városban jártam. Hőség volt, így a zakót a szobámban hagytam. Amikor visszatértem a szoba ajtaja be volt törve. Benyitottam és szembejött velem egy férfi. Amikor megkérdeztem, hogy mi csinál itt, azt felelte, hogy rendőr. Megragadtam a karját és elkezdtem a sofőrnek, Imrének kiabálni, aki a folyosó másik végén lévő szobában lakott. Sajnos, Imre nem hallott meg. És akkor eszembe jutott, amit az akadémián egy tapasztalt diplomata mondott, hogy sem szükséges egy támadóval szembeszegülni, inkább adjuk oda pénztárcánkat, mint az életünket. Így elengedtem a hívatlan vendéget, aki rögtön lerohant a lépcsőn. Beszaladtam a szobába és megnéztem, hogy megvan-e a diplomata útlevelem. A helyén volt. Megvártam a liftet, de a betörő már elmenekült a vészkijáraton.
A szálloda dolgozói kihívták a rendőrséget, de ezzel lezárult az ügy, mivel a semmi sem tűnt el a szobámból. Később Imrével rájöttünk, hogy mit kereshetett a betörő. Egy drága Mercedesszel érkeztünk, annak a kulcsát akarta megtalálni.
Szlovéniai munkám során sikerült megszervezni a látogatást L. D. Kucsma elnök, V. P. Pusztovojtenko miniszterelnök, G. J. Udovenko külügyminiszter számára is az országba.
1997 végén Henagyij J. Udovenko miniszter felhívott és közölte, hogy ideje hazatérni. Örömmel fogadtam a hírt, mivel őszintén szólva 8 év ugyanabban az országban számomra fárasztó.
Megkezdődtek az ilyenkor szokásos protokolláris fogadások. Svédország, Románia, Csehország, Oroszország nagykövetei egymás után hívtak meg búcsúestre feleségemmel együtt, ahol más országok követei, valamint a magyar Külügyminisztérium munkatársa is jelen voltak. A magyarul beszélő nagykövetek klubja külön fogadást szervezett számomra. Szomorú volt elbúcsúzni azoktól az emberektől, akikkel összebarátkoztunk, közel kerültünk egymáshoz és olyan természetesen váltak az életem részévé, de hát ilyen a diplomatahivatás.
Találkozóra hívott Magyarország köztársasági elnöke, Göncz Árpád is, akihez nagyon kedves érzések kötöttek és kötnek ma is. Különösen ki kell emelni Göncz Árpád szerepét Ukrajna függetlenségének nemzetközi elismertetésében. Még a Szovjetunió fennállásakor, 1990. szeptemberében Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos látogatást tett Ukrajnában, mely nem csupán egy Kijevben tett látogatás volt útban hazafelé Moszkvából, hanem a külföldi államok vezetőinek találkozója Ukrajnában. Az országunk vezetőivel, a parlamenti képviselőkkel és Kárpátalja megyei vezetőivel folytatott megbeszélések szívélyes és konstruktív légkörben zajlottak. 1991. április-májusában Budapest fogadta Ukrajna delegációját a Legfelsőbb Tanács elnökével, L. M. Kravcsukkal az élén, és ismét szívélyes és baráti találkozóra került sor Göncz Árpáddal. A köztársasági elnök ekkor már Ukrajna független külpolitikájának kialakításáról beszélt, és támogatásáról biztosított. És ezek nem csak szavak voltak, hanem meg is valósult Ukrajna függetlenné válása után.
Elnöklésének 10 éve alatt Göncz Árpád lelkes támogatója volt az ukrán állam függetlenségének és szuverenitásának, mint az európai közösség teljes jogú tagjának. Emlékezzünk például a magyar elnök támogatására, hogy az ukrán elnök is csatlakozhasson a közép- és kelet-európai államfők informális klubjához. A magyar és a szlovén elnök, M. Kucsan erőfeszítéseinek köszönhetően Ukrajna nem csak tagja lett a Klubnak, de házigazdája lehetett a soron következő ülésnek, melyre Lvivben került sor.
Kiválóan példázza, hogy miként viszonyulnak a magyarok és külföldiek egyaránt ehhez az emberhez az, amikor Göncz Árpád 2002. február 10-én megérdemelt pihenését töltve 80. születésnapját ünnepelte. A magyarok tudatában Göncz teljesen összekapcsolódik a „bácsi” képpel, és ez a nap újabb lehetőséget adott arra, hogy kifejezzék hálájukat a modern magyar demokráciáért véghez vitt nagy teljesítményéért. Árulkodó az is, hogy több tíz ország vezetője küldte el jókívánságait annak az embernek, aki már nem is volt hatalmon.
Az elnök néhány követségi munkatárssal együtt a Parlamentben fogadott minket. A helyiségben nem volt több tíz embernél, beleértve az elnöki titkárság dolgozóit és a magyar diplomatákat. Göncz Árpád hivatalosan kezdte, majd áttért egy kedvesebb közvetlenebb stílusra. Tudod, - mondta nekem, - hogy nagyon sok nagykövet megfordult a kezem alatt, de egy sem volt olyan, mint te. Olyan nagy vagy és jó, mint Ukrajna. Nem volt olyan kérés, amire te ne pozitívan reagáltál volna. Nagyon hálás vagyok neked. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy kitüntetlek a Magyar Köztársaság Középkeresztjének II. fokozatával.
Könnyes szemmel fogadtam e szavakat és a kitüntetést az elnöktől, és arra gondoltam, hogy talán egyszer valaki a saját hazámban is így megbecsül majd.
Abban az időben nevezték ki miniszternek B. I. Taraszjukot, és hamarosan én lettem a helyettese. A vezetőket felügyeletem és a közép-kelet-európai, valaminta Balkán országokkal való kapcsolatért voltam felelős. Ezért a belpolitikára nem maradt már időm. Megtartottam a szavam, amit Kucsmának adtam, és az 1999-es elnökválasztáson a külföldi lebonyolítást szerveztem. Izraelbe kellett utaznom, hogy megszervezzem az ott élő ukrán állampolgárok számára a választásokat. De Kucsma sajátos módon köszönte ezt meg és 2000-ben felmentett hivatalomból. De erről később.
A miniszterhelyettesi munka meglehetősen nehéz volt. Reggelente 8:30-kor kezdtem és éjfél körül végeztem, vagy még később. Szombaton mehettem 10-re és akkor is éjfélig dolgoztam. Vasárnaponként 11-re mentem a miniszter vidéki házába, 15 óráig átbeszéltük a személyi kérdéseket, ebédeltünk és 17 órakor hazamentem. Időnként utaztunk is, de csak ritkán, két-három napig.
A minisztérium vezetése ukrán iskolák jól képzett diplomatáiból állt, akik bár különböző területről érkeztek, de volt tapasztalatuk a külügyi munkában, és némelyek a határon túl is tevékenykedtek már. A társaság baráti volt, egy ember kivételével, akinek életrajza és viselkedése is meglehetősen zavaros volt. Nem tudom kinek dolgozott, erről különböző pletykák terjengtek, de az összes kollégám és jómagam szerint is, ő nem a mi emberünk volt. A. K. Orelről van szó, aki nem tudni hogyan lett olaszországi nagykövet, majd G. J. Udovenko külügyminiszter-helyettese, ezután az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettese, majd pedig nemzetközi kapcsolatok főosztály feje B. I. Taraszjuk tudta nélkül.
