№4(108)
július - augusztus
2010 év

Minden idők legnagyobb történelemhamisítása

Ennek lényege, hogy az oroszországiak sosem voltak oroszok, azaz nem is szlávok, bár évszázadok óta annak vallják magukat.
Meghatározó történelmi körülmények okán úgy alakult, hogy az orosz-ukrán etnogenezis és önazonosság legnagyobb problémáját legfőképpen a türk származású oroszországi történészek – Kara Murzától (Karamzin) kezdve – generálták. Nyíltan ki kell mondani, hogy a történelmi tények ilyen mértékű meghamisítását, a szomszéd népek és saját nemzetük történelmének ilyen arányú semmibevételét a világ egyetlen történetírása sem engedte meg magának.
Oroszország és a Rusz azonosságának ötlete a mongoloktól származik. Nem tudták az egész Ruszt erővel meghódítani, ezért – birodalmi törekvéseik által vezérelve – késztetést éreztek a történelem manipulálására: kezdetben csupán az ukránok „testvéreinek”, később azonban már „nagyobb testvéreinek” nevezvén magukat, szereztek érvényt ambiciózus törekvéseiknek.
Elismerjük azt a tényt, hogy három óorosz, pontosabban szólva óukrán törzs (ez a népcsoport a XVIII. – XIX. században megváltoztatta etnikai önmeghatározását) – a novgorodi szlovénok, a vjaticsok és a radomicsok – beolvadtak az oroszországi népességbe. Ezek az óukrán törzsek 1240-ig meghatározó szerepet játszottak a térség kulturális és szellemi fejlődésében.
Elismerjük továbbá azt a tényt is, hogy az orosz nyelv alapját az óukrán nyelv képezi – jelentős türk és finnugor keveredéssel. Tény az is, hogy az oroszországi népesség szellemiségét a Kijevi Rusztól örökölte. A nyelv egyébként minden kétséget kizáróan rendkívül fontos tényező egy nemzet eredetét illetően, éppen ezért egészen a közelmúltig a legfontosabb etnikai ismérvnek tekintették.
A tudományos kutatások eredményeinek köszönhetően a XX. század közepén nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy etnikum legfontosabb ismérve a genetikai kódja. Beszélhetnek az indiaiak és az írek egyaránt angol nyelven, és a zsidók is a németre alapozva alkothatták meg nyelvüket, mégsem tekinthetjük őket angolnak, illetve németnek. Harkovi biológusok 2007-ben, alapos kutatómunka eredményeképpen megállapították, hogy az ukránok génállománya a horvátokéhoz, a csehekéhez és a lengyelekéhez áll közel, viszont semmi közös sincs benne az oroszokéval. Ezzel végleg pont került arra a széles körben terjesztett mítoszra, amely az oroszok és az ukránok közös történelmi gyökereit és testvériségét hangoztatta, hiszen etnikai szempontból még csak távoli rokonai sem vagyunk egymásnak.
Az oroszországi történészek sosem beszéltek erről, pedig tisztában vannak azzal, hogy az oroszországi népesség genetikai fundamentumát, és ebből következően a lelkiségét és mentalitását nem a fent említett három óukrán törzs határozta meg, hanem az a közel 50 (!!!) iráni, mongol és finnugor eredetű törzs, amelynek felsorolásától most eltekintek.
Ezért kell nyíltan kimondani azt a történelmi tényt, hogy az oroszországi népesség, meghatározó tömegét tekintve nem szláv, nem orosz – ahogyan önmagát definiálja –, hanem oroszországi népesség. A népességen belül csupán 10%-ot tesz ki a szláv elem. Egy oroszországi sokkal inkább mondhatná magát finnek, ugornak, tatárnak vagy mongolnak, mintsem szlávnak, orosznak, és éppen ez jelenti számára a legnagyobb gondot. Talán ennél is nagyobb problémát okoznak ezzel a szomszédos, valóban orosz és szláv népeknek, az ukránoknak és a fehéroroszoknak. Ez utóbbi már a teljes elnemzetietlenedés határán van, következésképpen a Ruszt ma kizárólag az ukránok jelentik, akik évezredek óta őrzik a nemzet szívét.
Oroszországban csupán a Novgorodtól Arhangelszkig (az ún. Orosz Északig) terjedő terület, valamint a mai Ukrajnával és Fehéroroszországgal határos megyék tekinthetők orosznak. Az oroszországi népesség ereiben már a XII. században 70 – 80 % finnugor vér csörgedezett. Ez a véleményük mindazoknak, akik komolyan, birodalmi vágyaktól mentesen vizsgálták az oroszországi népesség etnikai történelmét. (Mavrogyin, Filip Pokrovszkij, Scsapov.) Idesorolhatjuk még D. Zelenyint is, aki sokáig tagadta ezt az álláspontot, végül azonban kénytelen volt elismerni a történelmi valóságot.
Talán nem okozott volna ekkora zavarodottságot, ha az oroszországi népesség etnogenezisét csupán a finnugor hatás határozta volna meg, mert bár nem szláv, mégis az indoeurópai népek családjába sorolható. Az oroszországi genotípus és mentalitás kialakulásában azonban nem a finnugorok játszották a főszerepet, hanem azok a türk és tatár-mongol törzsek, amelyek hatalmas tömegben érkeztek Keletről a XII. században, és évszázadokon át keveredtek a moszkovitákkal.
Számos oroszországi történész állításával szemben a tatárok és a mongolok sosem fordultak vissza, hanem mindörökre ott maradtak a meghódított területeken, amit több forrás – többek közt Rasid-ad-Dina leírása – is bizonyít. Kivétel nélkül minden hematológus és antropológus több, az oroszországi népességre – többek közt a radomicsokra és a vjaticsokra – gyakorolt mongoloid hatást vél felfedezni. Ami pedig Közép-Oroszország, a Volga vidéke, Szibéria, Közép-Ázsia és a Távol-Kelet népességét illeti, szabad szemmel is láthatók a mongoloid vonások. A mongolok nemcsak egy teljesen másféle etnogenetikus vonulathoz tartoznak, de antropogenezisük is teljesen eltérő. Ebből következően az oroszországi népességet tekintve egy rendkívüli veszélyeket hordozó etnikai Rhesus-faktor jelenségével találjuk szemben magunkat, ami abban nyilvánul meg, hogy képtelenek elfogadni más – elsősorban szláv – népeket. Ezek a mongol-türk-tatár gének jelen vannak abban a negatív megközelítésben, ahogyan az oroszországi népesség viszonyul a Ruszhoz. Akár a hunok, avarok, kunok és besenyők korában, Oroszország ádáz gyűlöletet érzett a szlávok, az orosz szellemiség iránt.
Az orosz Oroszország 1478-ban szűnt meg létezni, miután a moszkvai harci egységek kegyetlenül leszámoltak Novgorod és Pszkov lakosságával. Herberstein megjegyezte, hogy a legbecsületesebbek és legtanultabbak a novgorodiak és a pszkoviak – a novgorodi szlovének leszármazottai – voltak. Földrajzi helyzetüknek köszönhetően ők keveredtek a legkevésbé a tatár-mongolokkal és a finnugorokkal, és képesek voltak a legtovább megőrizni szláv vonásaikat. Köztudott például, hogy politikai berendezkedésüket tekintve a moszkvai totális rendszerrel szemben előnyben részesítették a köztársasági államformát. A novgorodiak még évszázadokig emlékeztek a moszkvaiak kegyetlenkedéseire (sajnos, mára már elfelejtették): a férfiakat lekaszabolták, az asszonyokat és a gyerekeket egymáshoz kötözték, és a Volhov folyóba vetették. Mi több, a moszkvai katonák különlegesen kiképzett csáklyákkal, csónakból nyomták a víz alá azokat a gyerekeket, akik megpróbáltak kiúszni a partra.
Ha Moszkva ennyire nem szánta a „sajátjait”, elképzelhetjük, miként bánt a számára teljesen „idegen” ruszinokkal, azaz az ukránokkal és a fehéroroszokkal. Megalapozottan állíthatjuk, hogy a mongol gének már a XV. században végérvényesen legyőzték az orosz géneket. Nem a mongolok, hanem az addigra már mongolizálódott oroszországi népesség tűzte ki céljául az orosz etnikum teljes fizikai megsemmisítését, és ez a politika – különböző formában – folytatódott egészen 1947-ig, minek következtében az ukránság genetikai veszteségei elérték a 100 millió egyedet.
Az orosz-ukrán kapcsolatok annyira összetettek és érthetetlenek külső szemlélő számára, hogy az alábbiakban megpróbálunk bővebb magyarázattal szolgálni.
A keleti népek már említett konglomerátumában a XIII. század közepétől kezdve eluralkodott a szlávok és az orosz szellemiség iránti elkeseredett gyűlölet. Hadd emlékeztessek arra, hogy a tatárok és a mongolok különös alapossággal és kegyetlenséggel pusztítottak ott, ahol az orosz törzsek éltek. Kozelszkből indulván, a horda tűzzel-vassal pusztított a Kijevi Ruszban, Galíciában, Lengyelországban és Magyarországon. Az oroszországi fejedelmek már korábban kezdtek eltávolodni Kijevtől, és nem vettek részt a kalci ütközetben, amiért a mongolok hálából rájuk ruházták a hatalom gyakorlását.
Ezért sem feledhetjük, hogy Moszkvát a mongolok tették az orosz földek urává, nem pedig a Rusz, és történelmi távlatból nézve az az orosz állam, amelyet hol Moszkoviának, hol Oroszországnak, hol pedig Szovjetuniónak neveznek, nem az orosz történelem, nem a Rusz örököse, hanem a Dzsingisz kán alapította mongol birodalom utóda.
Már Karamzin (Kara-Murza leszármazottja, aki nagyon jól tudta, mit beszél) megjegyezte, hogy „a jelenlegi oroszországi népességben felülkerekedtek a mongoloktól megörökölt vonások”. Sok oroszországi történész figyelmeztet a finnugor-tatár-mongol-szláv elegy hordozta veszélyekre (az elfogultság vádjának elkerülése végett eltekintünk az ukrán oldal véleményétől): „Minden olyan vidéken, ahol máig előfordul a lakosság keveredése, vagy ott, ahol finn vagy egyéb nemzetiségi gyökerekkel rendelkező eloroszosodott parasztok élnek, a lakosságot máig a szellemi visszamaradottság, a tohonyaság, a lustaság és az apátia jellemzi, mint pl. a Kosztromai Kormányzóság keleti járásaiban, a Rjazanyi Kormányzóság mescseri részén, északi irányban, a Vlagyimiri Kormányzóságban, a cseremiszek és a csuvasok által lakott vidékeken, és összességében a dél-keleti kormányzóságok távolabbi zugaiban. Az ittenieket italozási és verekedési hajlam jellemzi. Ezen a vidéken az értelem erőművészei helyett az izmok erőművészei jönnek a világra. A valódi orosz vonásokat teljességükben az ukrán nemzet őrizte meg, mert ők keveredtek a legkisebb mértékben a tatárokkal”. (A. P. Scsapov: Írások, II. köt., Sztpétervár, 1906.)
A XVI. századtól kezdve minden történelmi forrás egyhangúan jelzi az oroszországi népesség karakterében végbement változásokat „a mongol-tatár megszállás megszűntét” követően. Herberstein 1517-ben a moszkvai cár hatalmát a tatár kán hatalmával azonosította, és úgy vélte, hogy az meghaladja a világ összes egyeduralkodójának összesített hatalmát.
Az oroszországi népesség és a szlávok mentalitásának különbözősége annyira döbbenetes volt, hogy a XVI. század elején Oroszországot és Ukrajnát járó Albert Campanse már akkor egyértelműen két külön nemzetként tekintett a moszkovitákra és a ruszinokra. A velük született vendégszeretet, nagylelkűség, nyíltszívűség és a többi jellegzetesen szláv jellemvonás kezdett elmerülni az indokolatlan kegyetlenség, más népek lenézésének tengerében.  Az oroszországi népesség fő jellemvonásává vált, hogy önmagát rabnak érezve mások leigázására, rabigába hajtására tört. G. Reinall a Két India történetében így írt erről: „Még ha a jobbágyságnak vége szakad is, ezt a népet lehetetlen lesz felemelni a rabság okozta tompultságából a szabadság érzésének magasságába”. Később Herzen is többször feltette magának a kérdést: „Vajon miért nem mozdul a kezünk a nagy munkára, miért fegyvert fogva törünk idegen országokra?”
Több oroszországi gondolkodót nyugtalansággal töltött el, hogy Oroszország karaktere „ésszel felfoghatatlan”. Csaadajev például határozottan kijelentette, hogy „Oroszországot szakadék választja el az emberiségtől” és az „emberiesség egyetemes törvénye ránk nem vonatkozik”. Rablás, a szülőföld iránti közöny, ezzel párhuzamosan a folyamatos, kimondottan a mongolokra jellemző mániákus vonzalom az idegen területek iránt – ez lett nemcsak a moszkvai cárok külpolitikájának vezérfonala, hanem az átlagos oroszországi népesség karakteres vonása is. Képtelenek rendet tenni a saját házuk táján, eközben állandóan tehetősebb szomszédjaik házára ácsingóznak, méghozzá úgy, hogy a saját rendjüket érvényesítik benne.
Végül is megtörtént az, aminek meg kellett történnie: a szlávok számára az oroszországiak váltak azzá, mint annak idején a hunok, az avarok, a kunok, a besenyők, a tatárok és a mongolok. Az oroszországi népesség valamilyen belső késztetéstől vezérelve úgy érzi, hogy a keleti szlávok, elsősorban az ukránok lesznek a sírásói. Érzik, hogy előbb-utóbb felolvadnak az orosz etnikumban és befogadják az orosz genotípust. Az oroszországi népességet a megmaradási ösztöne készteti arra, hogy a legkülönfélébb módon, végső soron akár a legkeményebb harci eszközökkel vegyék fel a küzdelmet ellenünk.
Oroszország paranoiás agresszivitása Ukrajnával és a Nyugattal szemben, más nemzetek egyenjogúságának megkérdőjelezése egyszerűen megdöbbentő. Közismert tény, hogy Moszkva 1474-től kezdve kifejezetten provokálta a krími tatárokat Ukrajna megtámadására. Szekjluckij emlékirataiból kitűnik, hogy 1590-ben Oroszország bahcsiszeráji követe 50 ezer cservonyecet adott a krími kánnak Ukrajna megtámadásáért, és személyesen ellenőrizte az akciót. Ugyancsak köztudott, hogy a krími kán Kijev 1482-es elfoglalása után azzal hálálta meg Oroszországnak Ukrajna lerohanásának ötletét, a hallgatólagos közreműködést és az anyagi támogatást, hogy a rablott holmit – többek közt Monomach Sapkáját, a következő cárok egyik koronázási ékszerét – nem Bahcsiszerájba, hanem Moszkvába küldette.
Oroszország kétszínű politikája hatalmas, a világtörténelemben páratlan áldozatokat követelt az ukrán nemzettől. Kutatók becslése szerint csupán egyetlen, a fentihez hasonló tatár támadás következtében egyes vidékeken a lakosság 60 % odaveszett. Oroszország úgy szervezte krími háborúit, hogy a nagyobb veszteséget ne a tatárok, hanem az ukránok szenvedjék el. A kortársak visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a XVIII. század 30-as éveiben szinte egész Ukrajna elnéptelenedett. Ha pedig felidézzük a szomorú emlékű perzsiai hadjáratokat, a csatornaépítéseknél végzett rabszolgamunkát – valamilyen oknál fogva Ukrajna legtávolabbi vidékeiről terelték ide az embereket –, a polgárháborúkat, a szándékosan előidézett 1932-33-as éhínséget, melynek következtében közel 10 millió ukrán halt meg, a gulágok úgyszintén több millió áldozatát, teljesen egyértelművé válik, hogy Oroszország tudatosan törekedett az ukránok fizikai megsemmisítésére, és az így megüresedett területek oroszországiakkal történő betelepítésére.
Az oroszországiakat vonatszerelvényekkel szállították Ukrajnába, elsősorban a Donyecki medencébe és Luhanszk megyébe, a helyieket – akik túlélték az éhínséget – pedig mint „áttelepülőket”, Szibériába és a Távol-Keletre szállították.
Oroszország „az ukrán kérdés” végső megoldására akarta felhasználni a Németország elleni háborút is. Mint kiderült, a sürgősséggel besorozott, kiképzetlen és majdnem fegyvertelen ukránokat a totális megsemmisítés céljából irányították a legveszélyesebb frontszakaszokra, vagy egész egyszerűen éheztették és kínozták őket a Volga menti táborokban. Az NKVD különleges alakulatai azon fáradoztak, hogy a saját céljaik szolgálatába állítsák az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), a legnépszerűbb nemzeti érzelmű politikusokat pedig kiszolgáltassák a Gestapónak és az SS büntetőegységeinek. A dolgok odáig fajultak, hogy 1944-ben megszületett a döntés a teljes ukrán lakosság Szibériába deportálásáról és oroszországiak betelepítéséről. (Az a hír járta, hogy a sztalini ötlet a vasúti kocsik hiányán bukott el, de az igazság az, hogy a terv végrehajtását az UPA megerősödött ellenállási mozgalma hiúsította meg.)
A történelmi események azt igazolják, hogy a XIII. századtól kezdve a mongol, később pedig a posztmongol birodalom célirányos politikával törekedett a keleti barbárság legnagyobb, potenciális ellenfelének tekintett Ukrajna semlegesítésére, és ez a politika rendkívül átgondolt és céltudatos volt. Vezérelvüket – „ha van nép, van probléma, ha nincs nép, nincs probléma sem” – nem Sztalin, hanem mongol elődei találták ki.
1927-ben az oroszországi sovinisztákat megdöbbentették az októberi államcsíny 10. évfordulójára készített tanulmányban szereplő statisztikai adatok, melyek szerint az országban az ukránok lélekszáma megközelítette az oroszországiakét. Haladéktalanul hozzá is láttak a folyamat „semlegesítéséhez”: a végrehajtás kegyetlensége alig maradt el a „zsidókérdés megoldásának” embertelenségétől a náci Németországban. Az volt a cél, hogy megsemmisítsék az ukránság génalapját, illetve olyan alacsony szintre csökkentsék, hogy ez a legfiatalabb és potenciálisan legerősebb kelet-európai etnikum ne tudja felváltani a keleti barbárság génállományát, képtelen legyen azt civilizálni, más mentalitás felé terelni, eltérő, humánusabb kultúrát oltani az emberekbe, hanem éppen ellenkezőleg: ő maga oldódjon fel az oroszországi népességben. Az oroszországi és más nációbeli sovinisztáknak bizonyos mértékben – ám nem maradéktalanul – sikerült is célt érni az 1932-33-as éhínség révén.
Amennyiben az ukránság demográfiai kiteljesedésének feltételei teljesen normálisak lettek volna, azaz nem következett volna be a szándékosan kitervelt éhínség, nem lettek volna háborúk és más vérontások, mára az ukránok lélekszáma elérte volna a 170 milliót, és a Ki kiben oldódik fel? kérdése rég lekerült volna a napirendről.
A jelen körülmények között Moszkva letett az ukránság nyílt fizikai megsemmisítéséről, módszerei sokat finomodtak, csiszolódtak és céltudatosabbak lettek. Elsősorban az ország gazdasági, kulturális és szellemi potenciáljának semlegesítésére törekszik, ami talán még veszélyesebb. A „testvéri barátság” mostanában a leginkább a gázzal történő zsarolásban, a Krím birtoklására vonatkozó nyílt igénybejelentésben és a médiaháborúban nyilvánul meg. Ez utóbbi révén az ukrán nyelv, a kultúra és maga az ukránság leginkább egy különleges állatkert képében jelenik meg.
1991-ben Oroszország – pillanatnyi elmezavarában –, megadva magát örökös kapzsisági vágyának, úgy döntött, hogy az elkövetkezendőkben nem osztozik Szibéria hatalmas gazdasági és energetikai erőforrásain, amelyeket egyébként az egykori Szovjetunió népei – köztük is elsősorban az ukránok – közös erővel teremtettek meg, és a nyugati birodalmak gyakorlatát követve viharsebesen „elengedte” a köztársaságokat. Pontosabban fogalmazva, a jobb megítélés érdekében a teljesen gyarmati sorból egy újgyarmati állapotba taszította a köztársaságokat. Alig telt el 20 esztendő, és Moszkva ráébredt, hogy Ukrajna nélkül mit sem ér, és nem is annyira a területekre van szüksége, sokkal inkább az ukránok genetikai és intellektuális erőforrásaira. Új poltavai, ahtiri, harkovi, szumi és mirgorodi ezredekre, zseniális Koroljovokra, Ciolkovszkijokra, Vernadszkijokra és Lobacsevszkijekre. Ez az a gyenge, tehetségtelen, ám ravasz és álnok mongol banya, ki hozzászokott, hogy más kezével, más vérét ontva harcoljon.
Fokozatosan, ám megállíthatatlanul érik a konfliktus Kínával Szibéria birtoklásáért, de ha Oroszország évtizedek alatt sem volt képes érvényesíteni az érdekeit az aprócska Csecsenföldön, akkor hogy lesz Kínával?..
Oroszország egy az egyben, szemtől szembe még egyetlen egyszer sem tudta legyőzni Ukrajnát, éppen ellenkezőleg: több alkalommal is vereséget szenvedett Orsa, Klusino, Moszkva, Konotop és Csudnov alatt. Ukrajna leigázása, az ukrán nemzet megosztása érdekében terjeszti az ukrán közegben hol a moszkvaiasított pravoszláv eszmeiséget (XVII. század), hol a birodalmi gondolatot (XVIII. – XIX. század), hol pedig a társadalmi egyenlőség és az internacionalizmus eszméjét, minek következtében Puskarjok, Kocsubejek, Bezborogykók, Petrovszkik, Krilenkók, Kocjubinszkijok, Dubenkók, Bozsenkók, Scsadenkók és hozzájuk hasonló elhülyített emberek válnak hangadóvá.
Napjainkban az etnikai testvériség, a „közös” történelem, kultúra és nyelv teljességgel hamis eszmevilága került előtérbe abban a reményben, hogy újra megszületnek a „Levcsenkók” milliói, akik a saját kezükkel vezetik be Ukrajnát a birodalmi istállóba.
Az ukránoknak most különösen óvatosnak kell lenniük, mert az egységes Ruszról szóló hamisítással újra hülyíteni kezdett bennünket a „ferde szemű és ácsingózó tekintetű” mongol, és ágyútöltelékként akar bennünket felhasználni a „Nagy Mongol Fal” építéséhez Kína határán. Képzeljék csak el, hány millió ukrán koponya és csont szükségeltetik ehhez!