Megkerült Mazepa programadó kiáltványa

Az 1700 és 1721 között zajló Északi Háború, valamint a XVII. század elejétől a XVIII. század elejéig fenntartott ukrán-svéd kapcsolatok történetét kutató történészek többnyire a svéd főváros, Stockholm levéltáraiban tanulmányozták a korszak dokumentumait. Ezeket a forrásokat azonban már alaposan kikutatták a múlt század elején, az Északi Háború 200. évfordulójára emlékezve.
Csupán néhány kutató keresett fel más levéltárakat is. Peter Englund neves svéd történész például az Uppsalai Egyetem kézirattárának 141-es okmányát dolgozta fel a Poltavai csatát és egy hadsereg pusztulását leíró, több kiadást megélt és számos nyelvre lefordított könyvében, amely tavaly került az olvasókhoz ukrán nyelven. A kutató egyébként rábukkant a könyvtárban egy grafikára is, amely Iván Mazepa hetmant ábrázolja. Az ukrán történészek elhatározták, hogy folytatják az egyetemi levéltár anyagainak tanulmányozását.
Az 147-ben alapított Uppsalai Egyetem Skandinávia legrégibb felsőoktatási intézménye. Bár 1634-ben Stockholm lett a hivatalos főváros, a jogelőd Uppsala még hosszú ideig az ország befolyásos politikai központja maradt. 1719-ig itt tartották a legfontosabb állami tanácskozásokat, koronázási szertartásokat. Itt került sor 1654-ben annak a Krisztina királynőnek a lemondására, aki 1650-ben visszautasította Bohdan Hmelnyickij, hogy közösen indítsanak háborút a lengyelek ellen. Az Uppsalai Egyetem könyvtára Svédország leggazdagabb tudományos gyűjteménye, ahol 5. 25 millió könyvet és nyomtatott időszaki kiadványt, valamint 61 959 kéziratot őriznek. Kézenfekvő a feltételezés, hogy e falak mögött még sok titok rejtőzhet.
A kézirattárban végzett kutatásaink már a kezdet kezdetén igazolták várakozásainkat, és meglepetésszerű, bizonyos tekintetben szenzációs felfedezéssel jártak. A megsárgult lapokat forgatva bukkantunk rá Iván Mazepa eddig ismeretlen Univerzáléjára – kiáltványára. A dokumentum világos és választékos latin nyelven íródott, ui. a hetman kiváló latinista hírében állt. Az okmány keletkezésének pontos dátuma nem állapítható meg, a szövegből azonban kikövetkeztethető, hogy legkorábban 1709 végén (az új naptár szerint) íródhatott, mert megemlítik benne a tavaszi áradást, amely megakadályozta XII. Károlyt, hogy seregét Belgorodba vezesse. A legkésőbbi időpont május vége lehet, mert Mazepa csak a moszkoviták Szics elleni támadásának előkészületeire utal benne, amire végül május 14-én (25) került sor. Tehát a kiáltvány február vége és május vége között keletkezhetett. Tehát, mai ismereteink szerint Mazepa utolsó kiáltványainak egyikét tarthattuk a kezünkben.
Nagy valószínűséggel létezhetett egy óukrán nyelvű szövegváltozat is, és ha így van, akkor ugyanaz lett a sorsa, mint Mazepa többi kiáltványának azt követően, hogy a hetman átállt a svédekhez: „az igazság cári bajnokai aljas módon ellenséges propagandának” bélyegezve megsemmisítették.
Bárhogyan is történt, a latin nyelvű eredetit kézbe vehettük. Az érdeklődő olvasóknak azt javasoljuk, hogy olvassák el Olga Ciganyuk kitűnő fordításában, amelyet a Sziverszkij Litopisz 2009. 6. száma adott közre.
A latin változat léte már önmagában is azt jelenti, hogy a kiáltványnak nemcsak országon belül volt jelentősége, hanem európai szinten is. A dokumentum jobb megértése érdekében felhívjuk a figyelmet arra, hogy a kiáltványban a Dnyeper antik néven – Boriszten – szerepel benne; az „ezred” szó helyett a „cohors” (római csapategység) – poltavai, ohtiri, sztarodubi –, a „tanács” kifejezés helyett pedig a „szenátus” szavak szerepelnek.
A kiáltvány európai, többek közt Svédországot érintő jelentőségéről tanúskodik az a tény, hogy a hetman bocsánatot kért XII. Károlytól a kozákok inflandiai (a mostani Lettország) cselekedeteiért, ami egyetlen korábbi hivatalos dokumentumban sem fordult elő. A továbbiakban nevezhetjük a dokumentumot svéd kiáltványnak.

Joann Mazepa, a zaporozsjei seregek parancsnoka, Boriszten mindkét partjának ura, a dicső Szent András Apostol Érdemrend és a Fehér Sas Lovagja

Ezzel a kiáltvánnyal értésére adjuk mindenkinek, akit érint, különösen pedig a poltavai ezredhez (1) tartozó minden rendű és rangú személynek, a papságnak, a katonaságnak és az egyszerű lakosoknak, hogy előző kiáltványainkban ugyan elmagyaráztuk és megneveztük mindazokat az okokat, amelyek miatt az értelmetlen, kellemetlen és kiszámíthatatlan moszkovita függőségből kilépve a fényességes Károly svéd király védelme alá helyezzük magunkat, megkérvén Őfelségét, tanúsítson kegyelmet Hazánk iránt, feledje el jogos haragját, amelyet népünkkel, a moszkoviták alattvalóival szemben érez azért a sok-sok kárért és pusztításért, amit katonáink okoztak Inflandiában.  Nemcsak azt kérjük, hogy egyszer s mindenkorra bocsássa meg nekünk a gyújtogatásokat, a rablásokat, ártatlan asszonyok és lányok fájdalmas megerőszakolását és a számtalan fosztogatást, ami haragot gerjesztett Őfelsége szívében, és hasonló fizetséget szánt Hazánknak, de méltónak is tartott bennünket – a  vezért, a zaporozsjei harcosokat és Kis-Oroszország egész tanult tanácsát, a moszkvai tirannusok rabigába hajtottjait – arra, hogy védelmébe vegye Hazánkat és népünket, és ígéretet tett, hogy megfogyatkozott seregével mindaddig védelmezni fogja Hazánkat, amíg az nem térhet vissza az örök emlékezetű Bohdan Hmelnyickij kormányzása idején érvényes törvényekhez és szabadságjogokhoz.
A fent említett kiáltványainkban már szóltunk arról, milyen óriási veszteségek érték szeretett Hazánkat, törvényességünket, szabadságjogainkat, katonáinkat a hozzánk hűtlen és mindig ellenséges moszkoviták részéről, akik a megígért védelem és kedvezmények örve alatt akarták magukhoz ragadni az országunk feletti hatalmat; az egyszerű embereket rabszolgaságra szánták, saját katonai táboraik felállítására, a zaporozsjei vezérek lejáratására készültek, a kozákokból dragonyosokat és hozzájuk hű katonákat képeztek volna, Zaporozsjét letörölték volna a föld színéről, hogy – elkergetvén katonáinkat és testvéreinket – muszkákat telepítsenek a helyükre.
Tehát, még a legbalgább ember is tapasztalhatta, miként védelmeztek bennünket a muszkák, amikor önmagukat is képtelenek megvédeni, hiszen eme háború kezdetétől fogva folyvást csak menekülnek, és nagy számbeli fölényük ellenére sem képesek semmi módon ellenállni a svéd katonáknak.
Lássa meg mindenki a moszkvaiak gyengeségét és a svédek bátorságát a Narva alatti ütközetben és a muszkák felett aratott győzelemben, amikor is a svéd király 8 ezer katonájával legyőzött több mint 70 ezer muszkát, rengeteg hadizsákmányhoz jutott, és megszerezte a muszkák összes lövegét.
Értse meg minden ember: ha a muszkák semmit, se semmit sem tudtak tenni a svédek ellen akkor, amikor ellenük fordult a dán király, Ágost király (és mások), és szembeszegültek a fényességes svéd királlyal, aki súlyos háborúba bonyolódott a dán, szász, lengyel és litván uralkodóval és azok moszkvai szövetségesével, miközben csak csekély létszámú hadsereggel rendelkezett, de mégis bátran helytállt: úgy megalázta a dán királyt, hogy az más uralkodók közbenjárását kérve folyamodott békéért, és a háborúval együtt a hatalmát is elveszítette. XII. Károly Ágost királyt kiüldözte Lengyelországból, levéve a fejéről a királyi koronát is. Szászország visszalépése után a svéd király egészen hazáig kergette a muszkákat, hogy egy végső, nagy és sorsdöntő csatában tegyen pontot a háború végére. A muszkák talán maguk is várták a svédeket, mert különben megakadályozhatták volna átkelésüket a nagy vízen Lengyelországba, Litvániába és ide, Ukrajnába. Talán képtelenek voltak megmenteni az ezredet a felperzseléstől és kifosztástól Ohtirkában, ahol pedig úgy hevertek a saját halottaik, mint az erdő kidöntött fái. Először Ohtirka, Krasznokutszk és Gorodni alatt, majd pedig Gorodnin túl, Olesniben (2) és más városokban történt hasonló.
A kétkedők vagy győződjenek meg a saját szemükkel, vagy kérdezzék meg az ott élőket, vajon eljött volna a fényességes svéd király Belgorod városába – bár kevés, 7 ezernél alig több katonája volt –, ha a nagy víz, a tavaszi áradások nem tették volna tönkre az utakat. Mert a sztarodubi ezredben mi sok győzelemre emlékezünk, mint például amikor a svédek Mezinnél átkeltek a Gyesznán, és Hmeljov és Szmilij alatt, Lipovóban, Lipova Dolinában, Hirjavciban, Veprikben, Horunyban, Opisnában és Kotelvinál legyőzték a muszkákat.
A cárt személyesen és összes vezérét szégyenteljes megfutamodásra késztette Hajdácsnál a svédek 3 ezer katonája, akik a királlyal jöttek Romenből, nem sokkal az után, hogy 7 ezren szálltak szembe a megszámlálhatatlan katonából álló muszka sereggel.
Mi mást tehetnénk ekkora svéd bátorság láttán, minthogy egy emberként kiállunk a muszkák elnyomása alatt elveszített törvényeink és szabadságjogaink védelme mellett, mert mi magunk is odaveszhetünk, ha nem kérjük a svéd Királyi Fenség védelmét.
Senki ne vonja kétségbe, hogy a fényességes svéd király védőszárnyai alatt megvédhetjük Hazánkat és egész népünket, megmenthetjük a moszkvai elnyomóktól szabadságjogainkat. Nem először és a zaporozsjei seregek szempontjából nem egyedi módon szolgálunk példával, mert a boldog emlékezetű Bohdan Hmelnyickij – felmondva a lengyel alávetettséget – nemcsak a hitetlen ottomán (tatár) harcosokat hívta segítségül a lengyelek ellen, hanem a fényességes svéd királyt (a mostani király nagyapját) is. Mindig összetartottak és számos követséget küldtek hozzá, azonosan vélekedtek arról a háborúról, amit az is bizonyít, hogy a kijevi Antin ezredes (3) csapatai is támogatták a svéd királyt Lublin alatt a lengyelek elleni harcban.
Ha a boldog emlékezetű Bohdan Hmelnyickij védelmet és segítséget kereshetett önmaga és a zaporozsjei sereg számára a hitetleneknél, ha hasonlóképpen cselekedtek olyan nagytekintélyű vezérek, mint Vihovszkij, Teter és Dorosenko (megtehették), akkor miért csak számunkra lenne megengedhetetlen, hogy segítséget és védelmet kérjünk egy keresztény uralkodótól, a fényességes svéd királytól, hogy Hazánk és az egész zaporozsjei sereg lerázhassa a moszkvai jármot. Ha nem szabadítanak fel bennünket, elveszítjük a Hazánkat, és mi magunk is a moszkovita járomhoz láncolva pusztulunk el. Szerencsétlenségünknek pedig nem lesz más oka, mint a saját hajthatatlanságunk, megegyezésre való képtelenségünk.
Lehetséges, Önök is látják, hogy a muszkák nem védelmeznek, hanem felégetnek, kirabolnak, legyilkolnak bennünket, pedig mindannyian kitartottunk mellettük, önszántunkból hajtottuk járomba a fejünket, és nem vesszük észre, hogy már mindnyájunkkal végzett volna a svédek tűzereje és kardja, ha közös és önös érdekből nem siettünk volna tiszteletünket tenni a svéd királynál a Gyesznán túl. Eme legutóbbi kiáltványunkkal arra ösztönözzük Önöket, hogy – bár sorsukkal együtt érzünk –, mégis – önmaguk, asszonyaik és gyermekeik érdekében – tartsák távol magukat moszkvai rabtartóiktól, hogy emiatt ne essenek a svéd katonák áldozatául. Legyenek hűségesek vezérükhöz, mint egykoron, és mi – keresztény egyezségünk és a vezér szavának hitelessége révén – minden megteszünk azért, hogy a hajuk szála se görbülhessen svéd katona fegyverétől, csupán azt kérjük, hogy ne hagyják el otthonaikat, és ne menekítsék magukkal az erdőbe élelmiszerkészleteiket, hanem osszák meg a katonákkal, mert köztudott, hogy a világtörténelem egyetlen háborúja sem vívható meg élelem nélkül. Bizton tudom, hogy a svéd tartományokból képtelenek élelmezni az itteni katonáikat. Megértvén a fentebb megfogalmazottakat, kérjük Isten segítségét és nyugalmunk megmaradását.
Fent nevezett vezér

1. Mazepa azért fordított különös figyelmet a poltavai ezredre, mert az 1708-1709-es sikertelen szlobozsáni hadjárat után a svéd-ukrán egységek tavasszal visszatértek Poltava, az új hadszíntér térségébe.
2. A dokumentumban a települések mai néven szerepelnek.
3. Zsdanovics Antin Mikitovics (születési éve ismeretlen, 1660 után halhatott meg) államférfi, diplomata, hadvezér. 1649 és 1656 között (szünetekkel) kijevi ezredparancsnok.
4. Mazepa hetman 1708. november 25-én a kozák sereg egy részével átkelt a Gyesznán, hogy csatlakozzon XII. Károly seregéhez.