Sztasinszkij 1931. november 4-én született Borscsovicsi faluban (Lvov közelében), parasztszülők gyermekeként. Három nővére a második világháború végét követően tevékeny részvevője volt az ukrán illegalitásnak. Bohdant nem nagyon foglalkoztatta a megszállók elleni küzdelem, idejének java részét tanulással töltötte. Érettségi után, 1948-ban felvételt nyert a lvovi Tanárképző Főiskolára. A jövendő tanár sokat nélkülözött, általában jegy nélkül utazott haza, szerencsére vonattal az út Lvovból Borscsovicsibe alig tartott 15-20 percnél tovább. Egy ilyen, jegy nélküli utazás alkalmával ismerkedett meg Bohdan 1950-ben majdani munkaadójával, az Állambiztonsági Minisztérium munkatársával. Szitnikovszkij kapitány olyan ajánlatot tett Sztasinszkijnak, amit az nem utasíthatott vissza: együttműködést ajánlott – Bohdan és családja szabadságáért cserébe. Ellenkező esetben az egész családot 25 évre száműzték volna Szibériába. Sztasinszkij kisvártatva, Oleg fedőnéven teljesíti az első komoly feladatot: a nővére révén beépül az illegális ukrán nemzeti mozgalomba (OUN), és segít megtudni Jaroszláv Halan gyilkosának nevét. Amint Bohdan visszatér Lvovba, a mozgalom ráébred, hogy áruló került soraikba. Sztasinszkij szakít a családjával és a „szervekkel” való együttműködés folytatása mellett dönt. Számára nincs már visszaút. 1951-52-ben egy operatív egység tagjaként a nemzeti illegalitás maradványai ellen harcol. Felfigyel rá a kijevi főnökség. Az elkötelezett munkatársnak Kijevben felajánlják, hogy egy későbbi németországi küldetés céljából térjen át az ügynöki munkára. Ettől fogva Sztasinszkij soha többé nem használta a saját nevét. Ügynöki fedőneve Moroz volt. Két évig intenzíven tanul németül, megtanul fényképezni, autót vezetni, elsajátítja a „szakma” minden csínját-bínját.
1954-ben Sztasinszkijt Josef Lemann névre kiállított iratokkal az NDK-ba küldik, ahol felkészítik élete főszerepére. Egyelőre még ő sem sejti, mi lesz az. Stancolóként dolgozik egy gyárban, tanulmányozza a környéket, ahol úgymond Lemann úr élt egykor. Tökéletesíti az egyelőre igencsak gyenge német nyelvtudását. Sztasinszkij 1956-ban repül először Münchenbe, ahol találkozik, és információ cserél összekötőjével. Megvitatják, miként lehetne elrabolni vagy megölni Lev Rebetet, a neves ukrán publicistát, az OUN nyugati tagozatának egyik vezetőjét. Ettől kezdve gyakran kell Nyugat-Berlinbe utaznia, hogy információkat gyűjtsön leendő áldozatáról. Egy táncesten Bohdan beleszeret egy átlagos külsejű, ápolatlan, ám az új barát, a „tolmács Josef Lemann” iránt határtalan odaadást tanúsító fodrászlányba, Inge Paulba.
A lánynak kulcsszerepet szánt a sors Bohdan további életében. Sztasinszkij tájékoztatja Moszkvát érzelmeiről. Bohdannak értésére adják, hogy a német lányokkal folytatott viszonyt nem nézik jó szemmel, de a kapcsolat kibontakozása ellen nem emeltek kifogást.

Kezdetben Bohdan azt remélte, hogy feladata az Ukrajinszkij Szamosztijnik című lap szerkesztőjének megfigyelésére korlátozódik. Siegfrid Dreher néven néhányszor elutazik Münchenbe és figyeli Rebetet. Meglepetésként érte a „célszemély” likvidálására vonatkozó parancs. A KGB egyik laboratóriumában elkészült a gyilkos eszköz is: egy vastag töltőtoll formájú, kétcsövű pisztoly, amelyet erős mérgező anyaggal teli ampullákkal töltöttek meg. A lövés pillanatában ezek az ampullák eltörnek, az áldozat belélegzi a mérges gázt és megáll a szíve. A merényletnek gyakorlatilag nem marad nyoma. Sztasinszkij egy, kimondottan erre a célra vásárolt kutyán próbálta ki a fegyver hatékonyságát. A fegyvert egy virslis konzerv dobozában vitte magával. 1957. október 12, szombat. Harmadik napja várt Rebetre München központjában, a Karlsplatzon. Az áldozat végre leszállt a villamosról és elindult az épület felé. Bohdan bement a lépcsőházba és felment az első emeletre. Hallotta, amint nyílik az ajtó, elindult lefelé a lépcsőn, és az áldozat arcába lőtt az újságpapírba csomagolt pisztolyból. Az utcára érve bevette az ellenmérget, a fegyvert a vízzel teli árokba dobta, és távozott Münchenből. Az orvosok a politikai emigráns Rebet „természetes halálát” diagnosztizálják. Kelet-Berlinben, a szovjet kémközpontban – a feladat sikeres végrehajtásának elismeréseképpen – estélyt szerveztek Sztasinszkij tiszteletére. A főnökség köszönetet mondott Bohdannak és egy fényképezőgéppel ajándékozta meg.

1958 nyarán Sztasinszkijt új feladattal bízzák meg. Elutazik Rotterdamba, ahol megtalálja a jól ismert, müncheni rendszámú Opel Capitan személygépkocsit. Az autó tulajdonosa Stefan Poppel, alias Sztepan Bandera, az OUN vezetője (Poppel lakcímét – Kreitmeierstrasse, 7. – a leghétköznapibb módon, a telefonkönyvből tudta meg). Sztasinszkij, immár, mint Hans Joachim Budeith tér vissza Münchenbe 1959 januárjában. Bandera akkoriban már szinte egyáltalán nem rejtőzködött. Rendszeresen járt templomba, minden, a személyes biztonságára vonatkozó figyelmeztetést elutasított, mondván: ugyan, kinek kellenék most!
Április végén Sztasinszkijt behívatják a Lubjankára. Moszkvába átadják neki a már ismerős fegyvert. A dupla cső lehetővé tette – szükség esetén – Bandera testőrének meggyilkolását is. A sors azonban a merénylő kezére játszott: az OUN vezére testőr nélkül tér haza, és a köztük lévő távolság mindössze száz lépés volt. Bohdant azonban cserbenhagyják az idegei: ráébred, hogy képtelen egyszerűen megölni egy embert, aki semmi rosszat sem tett neki. A KGB ad neki még egy esélyt. Október 14-én újra Münchenben van, a pisztoly pedig a zakója belső zsebében. Egész este súlyos gondolatok gyötörték. Nem akarja megölni Banderát, de tisztában van azzal is, hogy a feladat végrehajtásának elmulasztása egyenlő a saját halálos ítéletével. Bohdan visszatér a megfigyelési pontra, a Ludwig hídra. Délelőtt 11-kor beveszi az ellenmérget. Bandera délben lép ki az irodából. Vele együtt ül az autóba a titkára, Jevhen Matvijenko is. Sztasinszkij felugrik a villamosra és követi őket a piacra. 12. 50-kor Bandera nyitja a lépcsőház ajtaját. Jobb kezében egy zacskó paradicsom, bal kezében a kulcs. Ebben a pillanatban védtelen. A lövés után Sztasinszkij kilép az utcára, megszabadul a gyilkos fegyvertől, és sietve elhagyja Münchent. Ez a gyilkosság nem sikerült tökéletesen, a méreg nem oldódott ki teljesen. Az orvosok Bandera halálának okaként mérgezést állapítottak meg. A kiemelten fontos kormányzati feladat teljesítéséért a Szovjetunió Legfelső Tanácsa a Harci Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki Bohdan Sztasinszkijt.

Bohdant Moszkvában nagy tiszteletadásban részesítették. A kitüntetési ceremónián vette a bátorságot, és arra kérte a főnökségét, hogy engedélyezzék a házasságot Inge Paullal. Közvetlen főnökei elutasítását követően egyenesen a KGB vezetőjéhez fordul kérésével. Olekszandr Seljepin első szavai a következők: „Nálunk is vannak szép asszonyok. Nézze akár ezt, itt”. A szerelmes gyilkos így válaszolt: „Nem a szépség a lényeg”. Seljepin csak úgy adta a beleegyezését, ha Inge átköltözik a Szovjetunióba és munkát vállal a KGB-nél. Az asszonyt valósággal sokkolta a nyílt beszervezési kísérlet. Nem kedvelte a szovjet rendszert, és eszében sem volt a KGB-nek dolgozni. A szerelem és Bohdan érvei – csak így maradhatnak együtt – meggyőzték Ingét.
Május 9-én a fiatalok letelepedtek Moszkvában. Inge számára az itteni élet a hétköznapi kényelmetlenségek és az aszkétizmus zavaros elegyét jelentette. Amikor pedig rájöttek, hogy otthonukat lehallgatják, Inge kérlelni kezdte a férjét, hogy szökjenek Nyugatra. A pár gyereket várt. A KGB vezetése követelte, hogy vetessék el a gyereket. Inge nem hajlandó az abortuszra. A család ekkor döntötte el végérvényesen, hogy szökni kell. A titkosszolgálat megtiltja az ügynöknek az utazást. 1961 januárjában az asszony egyedül tér haza a szüleihez. Március 31-én Bohdan táviratot kap: „Megszületett Péter. Egészségesek vagyunk. Inge”. Oly nagyon vágyott gyermekük azonban augusztus 8-án meghalt. A német feleség kéri a férjét, hogy jöjjön el a temetésre. A KGB engedélyezi Bohdannak a berlini utat. Sztasinszkij tisztában van azzal, hogy számára ez a szabadulás utolsó esélye. A temetés augusztus 13-án volt, a Berlinhez közeli kisvárosban, Dahlhofban, ahol Inge szülei éltek. A házaspár észrevette, hogy figyelik őket. Sztasinszkij, a tapasztalt ügynök tisztában volt azzal, hogy a temetés után nyomban erőszakkal visszaviszik Moszkvába, tehát azonnal szökni kell. Augusztus 12-én, szombaton Inge és Bohdan – el sem temetve gyermeküket – megszökik. Egy kis időre sikerült megszabadulni a megfigyelőktől és eljutni Berlinbe. Felszálltak a helyiérdekűre, és a keleti szektorból átmentek a nyugatiba.

Bohdan Sztasinszkij pere 1962. október 8-án kezdődött Karlsruhéban. A hidegháború csúcspontján a világsajtó nagy terjedelemben taglalta, hogy a Szovjetunió felső vezetése politikai gyilkosságok révén szabadul meg ellenzékétől. A szemtanúk szerint Sztasinszkij nyugodtan viselkedett a per során. Úgy tűnt, mintha tudta volna, hogy az ítélet nem lesz túl súlyos. Sztasinszkij nyíltan beszámolt a bíróságnak gaztetteiről. Az áldozatok családtagjai, akik jelen voltak a tárgyaláson, nem kívánták a személyes bosszút, inkább politikai irányba, a megrendelők felé terelték a pert. Darja, Lev Rebet özvegye beszédében hangsúlyozta, hogy Sztasinszkijt elsősorban „Moszkva eszközének” tekinti. Az OUN radikálisai komolyan fontolgatták, hogy még a tárgyalóteremben megölik az árulót, ami az akkori biztonsági feltételek mellett nem jelentett volna különösebb gondot. Az ukrán nacionalisták vezetői azonban nem akartak sem a terroristákhoz hasonlóvá válni, sem pedig ujjat húzni a német kormánnyal, ezért elvetették a tervet. 1962. október 19-én Heinrich Jahusch bíró kihirdette az ítéletet: 8 év börtön, amelybe beleszámít az előzetesben töltött idő. Sokan gondolták, hogy az enyhe ítélet a fizetség azért, hogy Sztasinszkij hajlandónak mutatkozott együttműködni az amerikai titkosszolgálattal. Dmitro Prohorov orosz szerző tollából tavaly megjelent egy könyv – Mennyit ér a hazaárulás –, amelyben a szerző azt állítja, hogy Sztasinszkij, szabadulása után az Egyesült Államokba költözött, és azóta újabb dokumentumok is előkerültek az ügyről.

Sztasinszkij mindössze négy évet ült, és életének további alakulásáról igen ellentmondásos értesüléseink vannak. Emigráns körökben elterjedt, hogy az Egyesült Államokban plasztikai műtétet hajtottak végre rajta, majd, miután megkaptak tőle minden hasznos információt, gondtalan életet biztosítottak számára Dél-Afrikában. Ugyanakkor azt is beszélik, hogy Sztasinszkij mind a mai napig rendszeresen vásárol újságokat és élelmiszereket Chicago ukrán negyedében, az Ukrainian Village-ben. Bandera veje, Iván Kucan kijelentette, hogy a meggyilkolt áldozatok családtagjai sohasem akarták megkeresni és megbosszulni Sztasinszkijt. A per során tett őszinte vallomása miatt Bohdant a Szovjetunió tekintette első számú ellenségének. Az egykori birodalom hatalmas titkosszolgálati gépezetének azonban nem sikerült az „áruló” nyomára bukkanni. Georgij Szannyikov, a KGB nyugalmazott ezredese visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy pár nappal a szökés után Sztasinszkij közvetlen feljebbvalójával együtt Berlinbe küldték őt, hogy megkeressék a szökevényt. Egyetlen céljuk az „elfogása” volt. Próbálkozásuk kudarcba fulladt. Sztasinszkij halálára vonatkozó értesülések nem állnak rendelkezésünkre. Ha még él, hamarosam megünnepelheti 75. születésnapját. Borscsovicsi falubelijei állítják, hogy utoljára 1960-ban látták, amikor Inge Paullal együtt meglátogatta a szüleit. Egyébként azt sem tudjuk, szabadulása után együtt maradt-e azzal az asszonnyal, akiért feláldozott mindent.

Fókusz