Az 1919. január 18-tól 1920. január 21-ig tartó párizsi béketárgyalásokon több mint 30 ország képviselői vettek részt. A konferencián a döntő szerep három nagyhatalom vezetőjének – Clemenceau francia és Lloyd George angol miniszterelnöknek és Wilson amerikai elnöknek – jutott. Ők gyakorolták a legnagyobb befolyást a vezető szervek – kezdetben a Tízek Tanácsa, majd pedig 1919 márciusától a Négyek, és június végétől az Ötök Tanácsa – munkájára. Tekintettel arra, hogy a nagyhatalmak közül Franciaország szenvedett a legtöbbet a német agressziótól, a konferencián Clemenceau elnökölt.
Az ukrán nemzet, amely a geopolitikai helyzet (két ellenséges tömb vágta ketté, és a hadi cselekmények középpontjába került a keleti fronton) következtében talán a legtöbbet szenvedett ettől a háborútól, abban reménykedett, hogy ez a tekintélyes nemzetközi fórum megoldást talál az ukrán kérdés igazságos rendezésére is. Annál is inkább bízott ebben, mert a kérdéses időszakban nem egyszer tett tanúbizonyságot szabadságvágyáról, az állami függetlenség és egység iránti elkötelezettségéről többek közt azzal, hogy már 1917 novemberében, az egykor orosz fennhatóság alatt álló területen államot hozott létre Ukrán Népköztársaság névvel, majd pedig 1918 novemberében, közvetlenül az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása után, Nyugat-Ukrajnában megteremtette a másik ukrán államot, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaságot. Az egyesülési mozgalom 1918 végén, 1919 elején kiterjedt az összes, ukránok lakta területre, aminek eredményeképpen létrejött az egységes Ukrán Népköztársaság. A két államalakulat egyesülési okiratát az Ukrán Népköztársaság Direktóriuma hozta nyilvánosságra 1919. január 22-én, s már a rákövetkező napon jóvá is hagyta az ország legmagasabb képviseleti intézménye, az ukrán dolgozó nép kongresszusa.
Természetes, hogy az ukrán képviselők részvétele a béketárgyalásokon a fiatal állam külpolitikai prioritásai közé tartozott, mert kinyilváníthatta, hogy civilizált alapokra, a nemzeti önmeghatározás jogára kívánja építeni külkapcsolatait. Nem véletlenül emeli ki a kongresszusnak „Az egész világ népeihez” intézett, 1919. január 28-ai keltezésű felhívása, miszerint a negyvenmilliós ukrán nemzet tagja kíván lenni a szabad nemzetek családjának, velük azonos jogokat kíván birtokolni, s ezért „joggal tart igényt a párizsi béketárgyalásokon való részvételre”.
Az Ukrán Népköztársaság Minisztertanácsa 1918. december 29-én hozzájárult ahhoz, hogy rendkívüli diplomáciai misszió utazzon Párizsba, amely a béketárgyalásokon is képviselné Ukrajnát. Az 1919. január 10-én jóváhagyott összetétel értelmében a küldöttség egy vezetőből, egy helyettesből, egy titkárból, diplomatákból és tanácsadókból (14 személy), irodai személyzetből (34 ember), tájékoztatási irodából (20 ember), valamint az ukrajnai politikai pártokat képviselő megfigyelőkből állt. A küldöttséget G. Szidorenko egykori közlekedési miniszter vezette, helyettese pedig V. Panejka, az UNK Nyugati megyéjének külügyi államtitkára volt. Augusztusban Szidorenkót M. Tiszkiewicz gróf, Ukrajna vatikáni nagykövete váltotta a küldöttség élén.

Sajnálatos módon, a belső és nemzetközi nézeteltérések következtében az ukrán küldöttség túl későn, csak 1919 áprilisában érkezett meg Párizsba, ami kedvezőtlenül befolyásolta egész tevékenységét. Január 20-án csak a küldöttség vezetője és titkára érkezett meg a francia fővárosba. A két Ukrajna kormányai között márciusban született megegyezés értelmében a küldöttség „közös volt”, és a konferencián „az ukrán ügy egységéért szállt síkra”. A gyakorlatban azonban a tényleges munkát folyamatosan gátolták „a Dnyeperen túliak” és a „Dnyeszteren túliak” között fennálló nézeteltérések. Emiatt a galíciai diplomaták 1919 decemberében kiléptek a közös küldöttségből, és teljesen önállóan dolgoztak tovább.
Az ukrán diplomaták előtt a következő feladatok álltak: elérni az Ukrán Népköztársaság nemzetközi-jogi elismerését, és segítséget kapni az Antanttól az oroszországi bolsevik agresszió elleni küzdelemhez és Ukrajna területi egységének megvédéséhez. Az első jegyzékben, amelyet 1919. február 10-én intézett Szidorenko a konferencia elnökéhez, az ukrán kormány nevében kérte, hogy ismerje el az Ukrán Népköztársaságot, és engedélyezze a küldöttség részvételét a nemzetközi fórum munkájában. Szidorenko még ugyanazon a napon egy újabb jegyzéket intézett a konferencia elnökéhez, amelyben tájékoztatást adott a bolsevik Oroszország hitszegő támadásáról, és készségét fejezte ki arra vonatkozóan, hogy az UNK részt vegyen a Prince-szigeteken, majdan megrendezésre kerülő konferencián, amelynek témája az un. orosz kérdés, az Oroszország által folytatott harci cselekmények feltételeinek megvitatása lesz. Az ukrán küldöttségnek több, korábbi kísérletéhez hasonlóan ezekkel a jegyzékekkel sem sikerült a konferencia figyelmét az ukrán kérdésre irányítani.
Mindezek ellenére, a Párizsban tartózkodó ukrán küldöttség sokat tett az ukránok nemzeti ügyének védelme és megértetése érdekében. Jegyzékekkel és nyilatkozatokkal a tarsolyában tért haza Párizsból. Ezek a dokumentumok érintették az UNK szuverenitásának elismerését, a határokat, az ukránok lakta területek önmeghatározásra vonatkozó jogát, megalapozták az UNK jogos igényét Kelet-Galíciára, Észak-Bukovinára, Kárpát-Ukrajnára, stb. Tartalmazták továbbá az ukrán nemzet történetére vonatkozó információkat, államalkotó hagyományaikat, az UNK állami felépítményét, a bolsevik Oroszország ellen vívott küzdelmét, a Kelet-Galíciában zajló ukrán-lengyel háborút, az Oroszország, Lengyelország, Románia és más államok által folytatott, különböző ukrán vidékeket érintő rablóháború elleni tiltakozást.
Diplomatáink megbeszéléseket és konzultációkat folytattak Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és más nagyhatalmak diplomatáival és magas rangú kormánytisztviselőivel, találkoztak Lengyelország és az orosz „fehér mozgalom” képviselőivel, kapcsolatban álltak és esetenként közös akciókat is szerveztek Azerbajdzsán, Észtország, Grúzia, Litvánia, Észak-Kaukázus és Fehéroroszország küldöttségeivel.
Sajnos, a konferencián nem tértek ki külön az ukrán kérdésre, csupán egyéb, a konferencia szervezőinek megítélése szerint sokkal fontosabb kérdések – az orosz és a lengyel – tárgyalása során érintették. A lengyel kérdés a Kelet-Galíciáért folyó ukrán-lengyel háború és Lengyelország keleti határainak összefüggésében került terítékre. A konferencia részvevői úgy tekintette a Dnyeperen túli Ukrajnára, mint az egykori Orosz Birodalom részére, következésképpen az orosz kérdés részeként tárgyalták. Az ezzel kapcsolatos vita már a konferencia elején, a Tízek Tanácsában elkezdődött, és nyomban nyilvánvalóvá vált a kérdés kettős mérce szerinti megközelítése: 1. a szövetségesek katonai intervenciója Oroszország, részben Ukrajna déli része ellen; 2. kompromisszum minden oroszországi politikai erővel, köztük a bolsevikokkal is. Az érdekelt felek részvételével, a Prince-szigeteken zajló megbeszélések kudarcot vallottak a kérdés békés rendezése tekintetében, ezért az Antant egyre inkább hajlott a katonai intervencióra és a bolsevik Oroszországot elszigetelő, un. „cordon sanitaire” kialakítására.

A fenti kérdés február 15-ei tárgyalásán szóba került az ukrajnai helyzet is. Az ülés részvevőt tájékoztatták arról, hogy a bolsevikok elfoglalták Harkovot, Katerinoszlávot, Kijevet, a Don-medence egy részét, és közelednek az Antant egységek által megszállt dél-ukrajnai területekhez. Beszéltek az UNK Direktóriumának sikertelenségeiről és arról, hogy csapatainak jelentős része átállt a Vörös Hadsereghez. Ezek az információk nem maradhattak hatástalanok az Antant vezetőinek álláspontját illetően, akik az őrült orosz és lengyel propaganda hatására nagyon bizalmatlanul kezelték az ukrán kérdést.
Minél komolyabban fenyegette a Nyugatot az orosz bolsevik veszély, annál kevesebb esélye maradt az UNK-nak arra, hogy az Antant tagállamai elismerjék. 1919 tavaszán a Vörös Hadsereg már elfoglalta szinte az egész Ukrajnát, közeledett a Zbrucs és a Szlucs folyókhoz, és egy galíciai áttörést követően szándékában állt a magyarországi Tanácsköztársaság megsegítése. Március végén a Négyek Tanácsa döntött a szövetséges csapatok kivonásáról Odesszából, a román hadsereg megsegítéséről, és egy Oroszország elleni védelmi vonal kialakításáról Lengyelországban és Romániában. Ezzel el is vetették az ukránok februári javaslatát egy hasonló védelmi vonal létrehozásáról Ukrajnán keresztül. Április elején Franciaország kötelezettséget vállalt a rendezett kapcsolatok kialakítására az orosz önkéntes hadsereg vezetésével, és ezzel párhuzamosan felmondta az együttműködést az Ukrán Népköztársasággal. A fehérgárdista mozgalom ideológusainak hatására az Antant végérvényesen az „egységes Oroszország” mellett foglalt állást. 1919. május 26-án a párizsi konferencia Legfelső Tanácsa „legfelső vezetőnek és az oroszországi antibolsevista erők vezérének” ismerte el O. Kolcsak admirálist, figyelmen kívül hagyva az Ukrán Népköztársaságot és az egykori birodalom területén valaha is létező, valamennyi nemzetállamot, kivéve Lengyelországot és Finnországot. Az ukrán küldöttség tiltakozása és a figyelmen kívül hagyott köztársaságok küldöttségeinek közös nyilatkozata nem talált meghallgatásra.
Az Antant vezetői nem mutattak érdeklődést az ukrán szuverenitás kérdésének megtárgyalása iránt, és ez meghatározta a folyamatos lengyel, román és egyéb agressziótól szenvedő területek lakossága iránti közönyüket. Tulajdonképpen Nyugat-Ukrajna volt az a Júdás-pénz, amellyel a nagyhatalmak – nyugati szomszédjaink területi igényeit kielégítve – létre kívánták hozni a bolsevizmus elleni védvonalat. Ebben a főszerep Lengyelországnak jutott. Ezért nem véletlen, hogy a konferencia szervezői nagy figyelmet szentteltek neki, minden szempontból biztosították támogatásukról, többek közt a keleti hadjárat tekintetében is. A Tízek Tanácsa már 1919 februárjában jóváhagyta a lengyel csapatok bevonulását Észak-Galíciába „bolsevik bandák elleni védelem” céljából.
Itt szeretném kiemelni, hogy Kelet-Galícia ügye volt az egyetlen, amelyben a párizsi békekonferencia hivatalosan is megkereste az UNK diplomatáit. Az ukrán küldött megfigyelőként részt vehetett a kérdés tárgyalásán, valamint a Bota tábornok által vezetett különbizottság ülésén, amely a lengyel-ukrán békekötés lehetőségeit vizsgálta. Május 21-én, Lloyd George követelésére a konferencia Legfelső Tanácsa külön meghallgatást tartott az ukrán küldöttségnek Nyugat-Ukrajnát illetően. El kell ismerni, hogy ezt a lehetőséget nem a kérdés igazságos megoldásának igénye teremtette, sokkal inkább az a nagy nyugtalanság, amelyet a folytatódó ukrán-lengyel háború okozott, mert általa gyengült Lengyelország, ami ártott az Antant terveinek. Szerették volna, ha Lengyelország és Ukrajna békét köt – a lengyelek érdekeit szolgáló feltételekkel –, és a galíciai ukrán hadsereget bevethetik a bolsevikok ellen.

Az Antant hatalmak segítségével a lengyel hadsereg júniusban szinte egész Kelet-Galíciát elfoglalta, a konferencia Legfelső Tanácsa pedig hitelesítette a megszállást. „Hogy biztonságban tudják a bolsevik bandák által veszélyeztetett Kelet-galíciai lakosokat és vagyontárgyaikat” – áll az 1919. június 25-én kelt határozatban. A szövetséges és a szövetséghez csatlakozott államok Legfelső Tanácsa felhatalmazta a Lengyel Köztársaság fegyveres erőit, hogy akciókat indítsanak egészen a Zbrucs folyóig, s ezekhez igénybe vehetik Hallerabe seregét. Ezzel párhuzamosan a lengyel kormány lengyel polgári adminisztrációt működtethetett az érintett területeken egészen addig, amíg a lakosság népszavazáson nem dönt a terület hovatartozásáról. Az UNK és a Nyugati megye küldöttségei tiltakoztak a döntés ellen, de tiltakozásukat nem vették figyelembe. Így került Lengyelországhoz Kelet-Galícia, bár politikai státuszáról még hosszú ideig folyt a diplomáciai küzdelem.
Még korábban, 1919 áprilisában járult hozzá a konferencia külügyminiszteri tanácsa Kárpát-Ukrajna csehszlovák, és Észak-Bukovina román megszállásához. Május 8-án, Párizsban végleges döntés született arról, hogy Kárpátalját átadják Csehszlovákiának. Az aktus jogi megfogalmazása az Ausztriával kötött Saint-Germain-i béke-megállapodásban történt meg, amelyet 1919. szeptember 10-én írtak alá. Később (1920. augusztus 10-én) a Sevres-i békeszerződés egész Bukovinát Romániának juttatta.
Az Antant Ukrajna iránti, a párizsi béketárgyalásokon tanúsított magatartásának éles, ám igazságos kritikáját fogalmazta meg M. Sapoval, a Direktórium egyik szervezője és első kormányának földművelésügyi minisztere. „Az Antant mindezidáig – írta 1919 szeptemberében – nem akar szóba állni az ukránokkal. Galíciát odaadta a lengyeleknek, Bukovinát, „Orosz Föld” (Kárpát-Ukrajna) egy részét és Besszarábiát a románoknak, az „Orosz Föld” másik részét a cseheknek. A lengyelek önerőből elfoglalták Voliny felét, igényt tartanak a Podolra, nyújtogatják a kezüket Zsitomír, sőt Kijev irányában, megszállták Fehéroroszország nagy részét, és megindultak Litvánia és Lettország felé. Az Antant úgy viselkedik az ukránokkal, mintha ellenségek lennének, rosszabb véleménnyel van róluk, mint Törökországról és Bulgáriáról”.
Mindent egybevetve, az ukrán diplomatáknak nem sikerült nemzetközi-jogi szinten elismertetni az Ukrán Népköztársaságot és megszerezni az Antant hatalmak támogatását. A párizsi béketárgyalásokon Ukrajna sajnálatos módon nem a nemzetközi politikai élet részvevőjeként, hanem eszközeként, más államok expanzionista érdekeinek játéktereként szerepelt. A háború utáni Európa térképének fő megalkotói – Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői – figyelmen kívül hagyták az ukrán nemzet jogos igényét az állami önállóságra és területeinek egységére. Ezzel bebizonyították, hogy a korabeli nemzetközi helyzetben alábecsülték az ukrán kérdés igazságok megoldásának fontosságát. Nemzetünk nagyon nagy árat fizetett ezért, hiszen újfent elveszítette államiságát, és négy szomszédos országban osztották fel. Ezzel a megoldással az európai biztonság sem nyert semmit, sőt, még inkább kiélezte és bonyolultabbá tette az ukrán kérdés megoldását.

Iván Hosuljak